Párbeszéd a liturgiáról

A fatimai bazilika előtt állok. Átjöttem már az új építésű Szentháromság-bazilikán, a zarándokhely modern építésű, biblikus ihletésű küszöbépületén. Tisztaságával, egyszerűségével, diszkrét monumentalitásával elcsöndesedésre hangol. Megnyugodva lépek ki a templom előtti hatalmas térségre: most viszonylag kevés zarándok jár-kel, szinte elvesznek a délszaki napsütéstől bombázott, kövezett téren. Három gyermek az édesanyjától kísérve, térden halad, rózsafüzért imádkozik, így közelít az erre fenntartott kő-imaösvényen a balkézre eső kápolnácskához (capeli­nha), a jelenések egyik helyéhez. Itt bevon a kegyszobrot körülülők, -térdelők imájának csendje. Szemben magasodik az 1928-ban épített neobarokk kegytemplom. Kapujához impozáns lépcsősor vezet. Föl se tűnik rajta a sok zarándok, aki a szent látnokok, a három kis pásztorgyermek sírjához igyekszik.
Sohasem tartottam magam nagy zarándoknak, és nem kerestem különösebben a Mária-jelenésekkel kapcsolatos kegyhelyeket. Egyrészt viszolygok a tömegtől, de van valamiféle teológiai távolságtartás, gyanakvás is bennem a vallásosság ilyesfajta megnyilvánulásától. Most sem magamtól jöttem, egyik rendtársam ihletésére vagyok itt.
Ő meséli el még idejöttünkben a zarándokhely történetét, a három koldusszegény pásztorgyerek, Jacinta, Lúcia és Francisco látomásainak sorát, próbatételeiket, kettejük gyermekkori halálát, a látomások egyházi jóváhagyásához vezető utat, a XX. század szent pápáinak kötődését a helyhez, Ferenc pápa centenáriumi látogatását.
Nem tudom, mi vár, de szeretném kitenni magam neki. Nekivágok a lépcsőnek, fölkapaszkodok rajta a déli napsütésben. A templomban egyenesen a látnokok sírjaihoz megyek. Megérkezem, és megérkezik hozzám a hely nekem tartogatott üzenete.
A 11 évesen elhunyt Francisco és a 10 évesen meghalt Jacinta szobrai, Lúcia egyszerű sírja a Magnificatot énekli, szavak nélkül. Istenről mondanak el valamit, ami egészen megérint. Tekintetre méltatta alázatos szolgáló lányát… a kicsinyeket magasra emelte… betöltötte az éhezőket… fölkarolta szolgáját, megemlékezett irgalmáról. Isten természetéről énekelnek, aki váratlanul ott tesz nagyot, ott választ ki, ott emel föl, ahol senki nem várná, ahol senki nem keresné. Az Istenhez vezető lépcső megmászhatatlan, olyan magasra visz. De Isten alászállásához talán még nehezebb leereszkedni. Isten különleges visszavonulásához, ahogyan elmegy olyan helyekre, ahol azt gondolnánk, nincs keresnivalója.
Jó, hogy megmásztam a fatimai lépcsőt. Ez a lépcső lesz számomra talán ennek a zarándokhelynek az esszenciája. Zárójelbe tétetik finnyás teológus énem, és a három pásztorgyerek sírjához fölkapaszkodva elvezettetem Máriához, a megtestesülés örömhíréhez, Isten alászállásához, elrejtező megmutatkozásához, amit ennek a háromnak a nagyok szemében jelentéktelen, de az Örökkévaló tekintetében értékes léte megmutat. Nem kérték, nem keresték. Kapták.
A templomba indulva, nap mint nap, a templomba, az oltárhoz vezető lépcsőkön lépdelve föl tudom-e ébreszteni magamban a kicsinységnek és a szegénységnek ezt az útját?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..