Görögkatolikus Egyházunkban nincs olyan szertartás, aminek folyamán nem imádkoznánk el legalább egyszer a Miatyánkot. Ha máshol nem, a „szokásos kezdetben” megtesszük ezt. Érdemes elgondolkodnunk egy kissé azon, hogy nem mondjuk-e pusztán megszokásból az imát s benne azt a mondatot, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket”. Bizony, mi lenne velünk, ha az Istenünk is olyan felületesen válaszolna erre, ahogyan mi kérjük! – A pünkösd utáni ötödik vasárnap evangéliuma (Mt 9,1–8) megállásra és megfontolásra késztet bennünket. Három lépésben gondolhatjuk végig a történetet.
Isten könnyen megbocsát. Jézus a vele szemben ellenségesen gondolkodó és viselkedő írástudóknak mondja ezt (Mt 9,5). Itt, az evangéliumi esemény középpontjában be is igazolódik. A megbocsátást nem kísérik látványos események. Legalábbis nem olyan látványosak, mint a bénaságból való megszabadulás. Könnyű megtenni. – Nem látványos az sem, amikor nekünk bocsát meg Isten a szentgyónásban, hiszen az nem csak a gyóntatószék homályában megy végbe, hanem a lélek mélyén történik. Ám érdemes tudatosítani, hogy Isten könnyen megbocsát nekünk, mert ő maga a végtelen jóság és szeretet, akinek semmi fenntartása nincs az ember iránt. A bűnöst is szereti, és várja a megtérését.
A megbocsátás alapja azonban a hit. Hangsúlyos szerepet kap a történetben a megállapítás: „hitüket látva” fordult Jézus a beteg emberhez (Mt 9,2). Nyilván megvolt a hit a béna emberben is, különben nem vitette volna magát másokkal Jézushoz. És megvolt azokban is, akik vállalták a vesződséget, a hordágy cipelését (sőt, Márk szerint még a tető megbontását is). – Hit nélkül nem tud megbocsátani nekünk sem az Isten. Nem azért, mintha ő nem lenne mindenható, hanem azért, mert így mi vagyunk azok, akik ellenállunk a Szentlélek kegyelmének (Mk 3,29). Jó tehát minél nagyobb hittel mondani a Miatyánk idézett mondatát, és jó minél elmélyültebb hittel közeledni a bűnbocsánat szentségéhez.
A helyes magatartás Isten dicsőítése. A gyógyítás csodájának története azzal fejeződik be, hogy a nép dicsőítette az Istent (Mt 9,8). Érdekes, hogy a népről van itt szó, az írástudókat nem említi az evangélista. Ők bizonyára továbbra is megmaradtak a törvény betűjének a rágásánál: és éppúgy, mint a farizeusok és a főpapok, nem ismerték föl Jézusban a közéjük érkezett Messiást. A nép azonban nem így tett. Igaz, hogy félelemmel, de mégiscsak dicsőítette Istent. Miért? Mert „az embereknek ekkora hatalmat adott” (Mt 9,8). Ők ezt a hatalmat Jézusban látták megnyilvánulni. De nem véletlen az evangélista által alkalmazott többes szám: az „embereknek”. Mert már teológiailag értelmezi a gyógyítás eseményét. Jézusban jelen van az Egyház! És az Egyházban működő felkent és felszentelt szolgák az idők végéig birtokolják a bűnbocsátó hatalmat (Mt 18,18).
Nemcsak a Miatyánkban kérjük a bocsánatot Istenünktől, hanem ünnepélyes formában a nagy dicsőítésben is: „Uram, irgalmazz nékem, és gyógyítsd meg az én lelkemet, mert vétkeztem teellened”. – Tegyük ezt is minél elmélyültebb hittel!
