Párbeszéd a liturgiáról

A liturgiában a bennünk imádkozó Lélek a testünkön keresztül nyilvánul meg, így egyáltalán nem mellékes, sőt, a lényeghez tartozik, hogy milyen testtartással veszünk részt az istentiszteleten. Ahogyan egy nagy kortárs lelki mester, Gabriel Bunge mondja: „az imádság közben tanúsított magatartás és a véghez vitt mozdulatok, akárcsak a szentségi cselekedetek, jelölő természetűek: a test mintegy láthatóan tükrözi azt, ami a lélekben történik. Kölcsönös megfelelés van tehát a belső készség és a külső magatartás között. A lélekhez illő állapot ölt formát, lesz mintegy ikonná a test tartásában.”
A fölegyenesedett állás és járás az élőlények közül az ember sajátja: két lábbal a földön állunk, de egész testünk, lábunk, egyenes gerincünk, tekintetünk az ég felé mutat. A földből vétetünk, a földön járva, arra támaszkodva állunk meg az előtt, akihez tartozunk, aki felé törekszünk. Emberségünk sár és Lélek keveréke, ahogyan a Teremtés könyvének 2. fejezete is beszél erről.
Talpunkkal a talajra nehezedve, saját súlyunkat és a föld támaszát érezve, környezetünket észlelve felismerjük eredetünket, rokonságunkat az elemekkel és testvériségünket a teremtett világgal. Egyenes, ég felé törekvő gerincünkre ügyelve pedig megérezzük testünkben Isten ránk vonatkozó alkotó akaratát.
Az egyenesen álló ember önazonos. Tudja, honnan jön és merrefelé tart. A földdel (humus) való kapcsolatunk alázatunk (humilitas) záloga. Ez tesz képessé bennünket arra, hogy önhittség nélkül tapasztaljuk meg emberi méltóságunkat, hordozzuk sorsunkat, és álljunk meg benne.
Az állás ugyanakkor a tisztelet gesztusa. Így várjuk fontos személyek bevonulását, jelentős dolgok bejelentését. Az állás így kifejezi odaadásunkat, készségünket, engedelmességünket.
„Ha felrovod a vétkeket, Uram, ki áll meg akkor előtted, Uram?” – kérdezi imában a zsoltáros. Megállhatunk-e egyáltalán Isten színe előtt? Az imában álló ember azzal a méltósággal él, amit Istentől kapott, s nem saját magát tünteti ki. Nem önhitten, hanem bátor, örömteli alázattal áll föl. Azzal a bizonyossággal, hogy Jézusban megtörtént fölemeltetésünk, lelki fölegyenesedésünk.
Ezért állunk a szentmise kiemelt pillanataiban. A liturgia elején azért, hogy az érkező Istennek megadjuk a tiszteletet, és készségesnek mutatkozzunk a vele való találkozásra, az ő dicsőítésére. Ezért fontos állnunk, valahányszor imádságban fordulunk hozzá, amikor a pap a könyörgéseket, vagy az eucharisztikus imát imádkozza, amikor a Kyriét, a Gloriát énekeljük. Ezért állunk fel az evangélium meghirdetésére vagy hogy megvalljuk a hitünket.
„Áldjátok az Urat, szolgái mindnyájan, kik éjszaka az Úr házában álltok” – buzdít a zsoltáros. Keljünk föl tehát végre valahára ülő helyzetünkből a zsoltáros serkentő szavára: legyünk testünkben is azzá, akikké Isten lélekben tett bennünket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..