Párbeszéd a liturgiáról

Amikor az évközi időben vagyunk, nem másodrendű időszakot élünk. Fontosságában ez nem marad el a kiemelt liturgikus időktől, csak éppen Krisztus titkának ünneplése kap más színezetet. A különböző liturgikus színek a középkorban jelentek meg, és fokozatosan alakult ki a használatukkal kapcsolatos mai gyakorlat. A színek célja, hogy kifejezzék az ünnepelt hittitkot és a keresztény élet útjának sokszínűségét a liturgikus esztendő során, amely a gyásztól (fekete), a bűnbánattól és a magunkba mélyedéstől (lila) a tanúságtételen, a mindhalálig való önátadáson és a vértanúságon (piros) keresztül vezet az ünneplés öröméig (fehér). Az évközi idő alapszíne a zöld: ez a szín hagyományosan az újjászülető természet, így a remény és az örök élet színe, valamint – egyes értelmezések szerint – az életet adó és megújító Szentléleké is. Ez az időszak annak bizonyítéka, hogy a pünkösdkor kiáradt Lélek hogyan ad nekünk életet, erőt ahhoz, hogy hétköznapi életünkben a meghalt és feltámadt Krisztus társai, tanúi legyünk.
A vízkereszt utáni hétköznapok lehetőséget kínálnak arra, hogy lássuk: ilyenkor az Egyház folyamatosan olvassa a Szentírást. A vasárnapokon három évre elosztva (A, B, C év) hallgatjuk a három szinoptikus evangéliumot (Máté, Márk, Lukács), a témájában hozzá illeszkedő ószövetségi olvasmányt, valamint az apostoli leveleket. Az évközi idő hétköznapjain gyakorlatilag minden évben végigolvassuk a szinoptikus evangéliumokat, és két évre elosztva a Szentírás többi könyvének válogatott szakaszait, szintén a folyamatos olvasás szabályát követve. A lectio continua, a Szentírás folyamatos olvasása az évközi időben az Írás imádságos olvasásának – lectio divina – elmélyítésére is hív. Ilyenkor, ha hűségesen követjük az Egyház által elénk tárt szövegeket, jobban megismerjük a Szentírás életadó gazdagságát, és mélyebben feltárul előttünk, hogy az egyes könyvek hogyan értelmezik egymást, mennyire elválaszthatatlan egymástól a két testamentumi hit.
Az évközi idő vasárnapjai a feltámadás ünneplésének jegyében telnek. Örömünnepek, melyeket a családban is megjelölhetünk imádsággal, gyertyagyújtással, ünnepi étkezéssel, együtt töltött idővel. Példát vehetünk zsidó testvéreinkről, akik péntek esténként családi liturgia keretében hétről hétre hűségesen fogadják és köszöntik „Sabbath hercegnőt”. A templomba járás vasárnapi szokása úgy gyökerezhet meg bennünk és gyermekeinkben, ha ez valahogyan kötődik az otthonainkban megélt örömteli szokásokhoz is.
Végül az évközi idő a szentek ünneplésének is tágabb teret ad: ilyenkor több az ünnep és az emléknap, amelyeket liturgikusan is megünneplünk, míg a kiemelt időkben erre kevesebb alkalom nyílik. A szentek társaink, bátorítóink hétköznapi vándorlásunkban. Higgyük el, ők sem kanonizált szentnek születtek; éppen hétköznapi, évközi életük tette őket azzá. Nekik is sok zöld vagy épp sötétebb hétköznapon kellett átvergődniük ahhoz, hogy a róluk szóló, ránk maradt színes és ünnepi történetek szereplői és így példaképeink lehessenek. A velük vándorló Úrba vetett hit táplálta őket. Az évközi idő, a hétköznapi élet a szentté válás kitüntetett terepe. Éljük hálával és töredelemmel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..