Párbeszéd a liturgiáról

A liturgia az ókori keresztények számára a hit zsinórmértékét adta (lex orandi lex credendi), az átélt rítusok magyarázatából ha nem is strukturált, de magából a rítusból táplálkozó, valódi szentségi teológia született. A középkor folyamán a szentségekről szóló teológiai tűnődés fokozatosan leválik a konkrét liturgikus cselekményekről, és kívülről hozott fogalmak segítségével próbálnak választ találni arra a kérdésre: miért és hogyan hatékony az ünnepelt cselekmény. Magukat a rítusokat pedig allegorikusan magyarázzák, egyszer mély, máskor inkább mondvacsinált értelmet tulajdonítva az istentisztelet legapróbb momentumainak is, gyakran elfeledkezve azok eredeti értelméről.
A humanizmus és a protestáns reform hatására a liturgia iránti érdeklődés is új irányba fordult: az allegória meseszerű és mesterséges világát felváltotta a liturgia történetének pozitivista tanulmányozása. Az Atyák, a zsinatok, a régi liturgikus könyvek tanulmányozása egyre inkább ráébreszti a katolikus világ egyházi embereit arra, hogy az istentisztelet, amellett, hogy szent cselekmény, történelmi változásnak alávetett valóság is. A XVI. századi katolikus szerzők, a reformátorok szemrehányásait komolyan véve, alapos történeti utánajárás segítségével mutatták meg azt is, hogy a korabeli katolikus gyakorlat szervesen csatlakozik az egyház ősi, apostoli hagyományához. A XVI–XVIII. században rakják le tehát a liturgiatudomány alapjait, és a katolikus szóhasználatba ekkor kerül vissza a görög eredetű liturgia szó az Egyház által végzett istentiszteleti cselekmények megjelölésére – kiemelve így azok közösségi jellegét is. A XIX. században a liturgikus mozgalom sokat merít a nagy humanista tudósok által újra napvilágra hozott és alaposan tanulmányozott liturgikus forrásokból.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..