Papszentelés előtt

A gyulafehérvári szeminárium, a bécsi Pázmáneum, az olasz Forlì városka teológiai főiskolájának levelező tagozata és a budapesti Központi Papnevelő Intézet – ezt az utat járta be Dobai Barna Ottó, aki június 23-án Debrecenben ünnepelte áldozópappá szentelését.
A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye papja messziről érkezett: egy szilágysági kisvárosban, Szilágysomlyón született, és a közeli Kárásztelken töltötte gyermekéveit. Meghatározó örökséget kapott. A református tengerben katolikus szigetet jelentő településen évszázadokon át hűséggel kitartottak az emberek magyarságuk és katolikus vallásuk mellett. Hétfőtől szombatig kemény munkával töltötték napjaikat, de a vasárnapot és az ünnepnapokat megszentelték: nyitott lélekkel hallgatták a templomban papjaikat. Barna atya ebben a légkörben nőtt fel.
A falu plébánosának, Lőrincz Ottónak lélekkel teli igehirdetése nagy hatással volt a falubeliekre, több hivatás született, míg ő Kárásztelken szolgált. Dobai Ottóé volt az egyik. 1989-ben elvitték katonának, ott érte a hír, hogy meghalt az édesanyja. A tizenkilenc éves fiú úgy érezte, vigaszt csak az Istenbe kapaszkodás jelent számára. Ez megerősítette hivatásában, jelentkezett a nagyváradi püspöknél, és megkezdte tanulmányait a gyulafehérvári szemináriumban. Két tanévet már elvégzett, amikor Tempfli József megyéspüspök több társával együtt Bécsbe küldte tanulni, azzal a távlati elképzeléssel, hogy idővel önálló papképzést indít Nagyváradon.
Dobai Ottó lenyűgözőnek és ijesztőnek találta az osztrák fővárost. Egyfelől csodálattal töltötte el Bécsben a lehetőségek sokfélesége és a jólét, másfelől viszont megfelelő német nyelvtudás hiányában rengeteget küzdött a tanulással. Végül úgy döntött, hogy elhagyja a szemináriumot: kilépett a világba, és taxisként kezdett dolgozni. Ám hamar felismerte, hogy a boldogulásért túl nagy árat kell fizetnie, ezért hazatért Nagyváradra, ahol autóvezetést oktatott. „Próbáltam kihozni a civil életből a lehető legtöbbet, de nem volt rajta áldás” – vallja meg.
2001-ben egy hátizsákkal nekivágott Olasz­országnak. „A jólétet kerestem”– mondja. Egy olívaültetvényen kapott munkát, negyven fokos hőségben dolgozott. Már az első nap délben ott akarta hagyni, de végül kitartott, később pedig – sok küzdelmes munka árán – mindig jobb és jobb állást talált. Idővel megtanulta az olasz nyelvet, diszpécser lett a bolo­gnai buszpályaudvaron, megkapta az állampolgárságot is. Voltak párkapcsolatai, beilleszkedett az olaszországi mindennapokba, mégsem érezte, hogy a helyén volna. Úgy döntött, visszatér a tanulmányaihoz. Forlì városka teológiai főiskolájának levelező tagozatán tanult, mígnem egyszer, Jakubinyi György csíksomlyói prédikációját hallgatva, szíven ütötte egy mondat: „Hazát építeni csak otthon lehet.” Nem sokat töprengett, tudta, mit kell tennie. Összecsomagolt, hazatért, és jelentkezett Bosák Nándor püspöknél. Kimondta az ígéretet Istennek: „A tiéd vagyok.” Ezt a felajánlást azóta mindennap megteszi. Reggel odaadja magát az Úrnak, este pedig megköszöni a napot, és elszámol a végzett dolgokkal. „Nagyon fontos, hogy a pap vigyázzon, nehogy azt higgye, ő már révbe ért, és nyugodtan lazíthat. Naponta szembesülni kell azzal, hogy szolga vagyok” – véli Dobai Ottó.
A budapesti Központi Szemináriumban fejezte be teológiai tanulmányait, s miután letette a vizsgáit, egy évet diakónusi szolgálatban töltött Kisvárdán, Északkelet-Magyarország egyik „hitéleti oázisában”, amelyet pezsgő keresztény élet jellemez.
Négy ország szemináriumaiban és plébániáin formálódott Ottó atya papi identitása. Az alapokat Gyulafehérvár, a két éven át hallgatott skolasztikus filozófia és az imaéletben való elmélyülés jelentette számára. Bécsben arra kapott példát, hogyan lehet élni a jólét körülményei között, s merítkezni a hitből, megmaradni a helyes úton. Olaszországban az exegézis tudományában mélyülhetett el, és hasznos ismereteket szerzett, amelyeknek később jó hasznát vette a pasztorációban. Budapesten a kispapok és a civilek harmonikus együttműködése volt számára igazán tanulságos. Kisvárdán nagy érdeklődés kísérte a bibliakört, amit tartott, és a hitoktatás során jól összekovácsolódott a gyerekekkel. „Most a helyemen vagyok, azt tehetem, amit a szívem diktál. Istennek áldozhatom az életemet, irgalmasságát, szeretetét hirdethetem, amíg élek. Nincs ennél nagyobb öröm. Kérem mindenki imáját, hogy olyan pap legyek, amilyennek Isten elképzelt.”
Holpár Balázzsal a szentelés előtti nap délutánján beszélgettünk a győri szeminárium rekreációs termében. Akkor tért vissza a szentelésre felkészítő lelkigyakorlatról, éppen befejezték a másnapi szertartás próbáját. Még várt rá a ­Veres András főpásztorral végzett esti szentségimádás, amelynek során a szentelendők leteszik az esküt a cölibátusra, az egyházmegyéhez való hűségre és az engedelmességre. Azután indult „haza”, a soproni Szent István-plébániára, hivatása születésének és fejlődésének helyszínére, hogy másnap a hívekkel és Böcskei Győző plébánossal érkezhessen a szentelés ünnepére.

Holpár Balázs februárban töltötte be a 25. életévét. Születésnapját Mosonmagyaróváron ünnepelte. A szentelés előtti tanévet ugyanis itt, a Szent Gotthárd-plébánián töltötte diakónusként. Azt meséli, szép időszak volt ez számára, a papi élet minden szeletéből ízelítőt kapott. Tanított hittant óvodában és iskolában, keresztelt, temetett, segített a házasságra való felkészítésben, és gyakran volt lehetősége prédikálni is. „Nagy ajándékot jelentett számomra a prédikáció. Öröm volt, hogy tanúságot tehetek arról, amit élek.”
„Atya, ne menjen el!” – kérlelték a hittanosai az év végén, és Balázsnak nagyon jólesett a gyerekek ragaszkodása. „Egy kicsit féltem a tanítástól, és most megtapasztaltam, milyen sokrétű feladat a hitátadás. Az volt a célom, hogy szeressem a híveket, és nyitott legyek feléjük. Láttam, az emberek azt várják a paptól, hogy utat mutasson nekik. Fontos számukra, hogy érezzék, van pásztoruk, aki szereti őket. Szolgálatunk alapja, hogy szeretjük Krisztust, és a vele való kapcsolatunk tükröződik az életünkben” – vallja a hivatásáról.
Balázs Pusztacsaládon töltötte a gyermekéveit. Nagyszülei vitték el a templomba, ahol plébánosa, Böcskei Győző atya sokat foglalkozott a vallás iránt érdeklődő fiúval. Pártfogója lett a kamaszkor nehéz éveiben. Aztán mindketten Sopronba kerültek, Böcskei Győző a Szent István-plébániára, Balázs az orsolyitákhoz, a gimnáziumba. „Győző atya segített felismerni a hivatásomat, ő hívta fel a figyelmemet az erre utaló jelekre. Sokat köszönhetek neki, a hosszú út során mindig mellettem állt.” Balázs rögtön a gimnázium után jelentkezett a szemináriumba. „Az első hónapok nagyon nehezen teltek. Az ismeretlen környezet, az új társak, a bezártság megijesztett. Aztán egyre könnyebb lett, de sok küzdelem van mögöttem. Főként magammal vívódtam, a gyengeségeimmel, a félelmeimmel, de a közösségben is voltak konfliktusaink. Mindemellett sok szép élményt köszönhetek ennek az időszaknak, és meghatározó barátságokat is. Ezek az évek érleltek meg igazán” – vonja meg a mérleget.
Balázs ragaszkodó ter­mészet. Mosonmagyaróváron, ahol az utóbbi évet töltötte, nagyon szeretik a hívek, ezt érezni lehetett a köszöntésekből is. Balázsnak pedig sokat jelent, hogy tartozik valahová. „Hagytam, hogy megszólítsanak, és én is kerestem a kapcsolatot az emberekkel. A pasztorációval egy új világ nyílt meg a számomra, amely sok lehetőséget és persze veszélyeket is rejt” – utal röviden a csapdákra, például arra a hibára, amit azzal követhet el egy pap, ha „leragad” néhány hívőnél, ha a rokonszenv határozza meg a kapcsolatait.
A mosonmagyaróvári szolgálati évvel az elöljárók szándéka az volt, hogy Balázs még inkább megerősödjön a döntésében, és így jelentkezzen a szentelésre. A tanév egy súlyos balesettel kezdődött számára. Az autóba, amelyben ült, belehajtott egy kamion. Akár meg is halhatott volna, de végül agyrázkódással és bordatöréssel megúszta az ütközést. „Megtapasztaltam Isten szeretetét és irgalmát, átéltem, hogy mindig ott van mellettem. Nem engedte, hogy meghaljak, és én tudom, hogy feladatom van a világban.”
A Mosonmagyaróváron töltött év sok feladat elé állította Balázst, aki így képet kapott arról, milyen is valójában egy pap élete. „Megerősödtem az elhatározásomban, tudatos és mély döntést hoztam Krisztus mellett. Tudom, hogy ki hívott meg, és mire hívott. Nem tehetek mást, mint hogy kinyitom a szívem, és ráhagyatkozom Istenre.”

Fotók: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Németh Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..