Jn 3,13–17
Idén a 24. évközi vasárnapra esik a Szent Kereszt felmagasztaltatásának ünnepe, ezért a szentmisében ennek az ünnepnek az olvasmányait és könyörgéseit vesszük. A János-evangélium 3. fejezetében, Jézus és Nikodémus éjjeli beszélgetésében olvassuk a megváltásunk titkát összefoglaló verseket: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mind az, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Katekézis a liturgiáról
A szentelményeknek két fő csoportja van: a szentelések és az áldások. Mind a kettőben részesülhetnek emberek, illetve dolgok, tárgyak, teremtményi valóságok, élethelyzetek. A szentelések nem azonosak az áldásokkal: a szenteléseknek mindig sajátos Krisztus-arculatuk van, szertartásuk és a hitbéli értékük sokkal szimbolikusabb mint az áldásoké, és rendszerint nem ismételhető szertartások ezek (míg az áldások igen). Az embereknek nyújtott szentelményi (!) szentelések (és itt most nem a szentségi szentelésekről van szó, mint például a papszentelés) közé tartozik a szerzetesi fogadalom, az apát és az apátnő beiktatása.
A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe a IV. századra, egészen pontosan 335. szeptember 14-ére nyúlik vissza. Ugyanis az egy nappal korábban felszentelt Feltámadás- (vagy nyugati elnevezése szerint Szentsír-) templomban ekkor mutatták fel a világ négy égtája felé a kereszténység legdrágább ereklyéjét, az életadó Keresztet. Az ünnep liturgikus szövegei később keletkeztek (közülük egyesek Damaszkuszi Szent Jánosnak köszönhetőek, a VIII. századból). Énekeink sokszor kapcsolják a kereszthez a győzelem gondolatát. Az ünnepi tropár, a fő ének, kérő formában tartalmazza ezt: „Adj győzelmet ellenségeink fölött.” Nézzük, mit is jelent ez!
Szeptember 17.
Lengyel nemesi családban született 1822. november 1-jén a mai Ukrajna területén, Wojutynban, amely akkor az Orosz Birodalom része volt. Tizenegy éves volt, amikor édesapja meghalt, és tizenhat, amikor az édesanyját hazafias tevékenysége miatt Szibériába száműzték. Érettségi után a moszkvai egyetemen matematikát tanult, majd Párizsban, a Sorbonne-on francia irodalmat hallgatott. Ezekben az években határozta el, hogy pap lesz.
Búcsú Fila Béla professzortól
Fila Béla elment. Élete Ura, jóságos Teremtője és Megváltója hazahívta. Szellemi igazodási pont, mértékadó katolikus teológus, sokak, sokunk számára a magyar katolikus teológiai gondolkodás egyik oszlopa, igazi magiszter, tudós és lelki mester távozott közülünk. Hirtelen csend és hiány maradt utána. Ebben a csendben, ha őrá gondolunk, előbb halkan, majd egyre erőteljesebben újra kimondják magukat bennünk azok a szavak, melyeket szentmiséjében ő is naponta elismételt: „Kezébe vette, áldást mondott, megtörte és tanítványainak adta.” Úgy áll előttünk Fila Béla papi és teológusi élete, mint az a darab kenyér, melyet Ura kezébe vett, bőségesen megáldott, megtört, és kiosztott övéinek.
Kései kollégaként a mesterre és atyai barátra, Fila Béla atyára mint teológusra szeretnék emlékezni, néhány olyan mozzanat kiemelésével, amelyeket már diákként és aztán azóta is sokszor megcsodáltam benne.
Bár régen túllépett a filozófiából a teológia felé, még nyugdíjas dogmatikatanárként is foglalkoztatta a kérdés, vajon mi értelme van önmagában a filozófiának, veheti-e magának az ember a bátorságot, hogy (a teológia helyett) a filozófiának szentelje az idejét. Én azt gondolom, éppen az ő élete a bizonyság az igenlő válaszra, arra, hogy a filozófia nélkülözhetetlen segítséget kínál a teológiának: meggyőződésem, hogy Béla atyát is a filozófia taníthatta meg a kérdezésre, a kérdezésben részéről mindig megnyilvánuló empátiára, amelynek köszönhetően mindig az lehetett az érzésünk, hogy amikor teológusként válaszol nekünk, igazán ismeri és érti a kérdéseinket – ami bizony egyáltalán nem magától értetődő…
Fizikailag törékeny, szellemileg fáradhatatlan, nyugtalan intellektusú pap, tanárember. 1992- ben barátkoztunk meg: láttam őt aludni, kómában feküdni, altatók és fájdalomcsillapítók között félrebeszélni, masszíroztam a talpát, néztem vele filmet, egész testét pucérra borotváltam a szívműtéte előtt Zalaegerszegen. Folyamatos szívproblémák, a végzetes infarktus, utána a nagy és kisebb műtétek – végképp összetörve a kicsi ember. Azért még órákat tart az egyetemen, örül a fiataloknak, de az első előadása után pihennie, feküdnie kell a szobájában: „Kifújom magam, a küszködést.”
Először Őszi pásztor címet gondoltam, de szűkebb pátriámba utazván hiába kerestem a hegyi legelő juhászát, és már mióta nem hallom a csorda estéli kolompját. Azokat veszem sorba, akik fát ültetnek, és őszidőben leszedik a kéklő, pirosló gyümölcsöt.
Tollforgató barátomat hívom, nincs nagyvárosi otthonában. Vidékről jelzi, hogy éppen szilvát szüretel, s befőzi a télire valókat. Másnap ismét csevegünk. Jókor hívtál – mondja –, a tésztának pihenni kell, vacsorára szilvás gombócot főzök.