A hét ze­ne­szer­ző­je

Egy ran­gos ame­ri­kai jazz­ma­ga­zin szer­kesz­tői há­zi fel­mé­rést vé­gez­tek: ar­ra vol­tak kí­ván­csi­ak, hogy az elő­ző tíz év so­rán kö­zölt cik­ke­ik­ben me­lyik jazz­mu­zsi­kus ne­ve sze­re­pel a leg­gyak­rab­ban. Ala­po­san meg­le­pőd­tek, mert a győz­tes Bar­tók Bé­la lett… S va­ló­ban: a XX. szá­zad el­ső fe­lé­nek né­hány klas­­szi­kus ze­ne­szer­ző­je oly­kor a jazz bi­ro­dal­má­ban is ka­lan­do­zott, mint pél­dá­ul Ge­or­ge Gersh­win. A fran­cia Erik Satie (1866—1925) repetatív, kü­lön­le­ges han­gu­la­tú zon­go­ra­da­rab­ja­it szin­tén a jazz ré­szé­nek te­kint­het­jük; nem vé­let­len, hogy szá­mos al­ter­na­tív kön­­nyű­ze­nei szer­ző­re ha­tott. (A lá­za­dó ter­mé­sze­tű pop­ze­nész, Malcolm McLaren egész le­mezt ké­szí­tett a tisz­te­le­té­re.) „A hét ze­ne­szer­ző­je” so­ro­zat­ban ezen a hé­ten Satie, il­let­ve pá­ri­zsi kor­tár­sai lép­nek elénk, fő­ként a Jean Cocteau ve­zet­te mű­vész­cso­port, a Ha­tok.

Be­szél­ge­tés Ró­zsás Já­nos­sal

Éle­te nyolc­van­he­te­dik esz­ten­de­jé­ben idén ha­lot­tak nap­ján hunyt el a Gulag (1944-től 1953-ig) fog­lya és ha­lá­lá­ig kró­ni­ká­sa. „Gulag-lexikon” cí­mű köny­vé­ben örö­kí­tet­te meg azon rab­tár­sai alak­ját, akik­kel ta­lál­ko­zott, akik­ről ada­tai vol­tak. Alekszandr Szol­zse­nyi­cin­nel éve­kig ra­bos­ko­dott együtt egy ka­zahsz­tá­ni lá­ger­ben. Ró­zsás Já­nos sor­sa le­he­tet­len­né tet­te, hogy ma­ga­sabb fo­kú is­ko­lát vé­gez­zen, ve­le­szü­le­tett te­het­sé­ge még­is ki­bon­ta­koz­ha­tott. Szép pél­dá­ja an­nak, hogy nem csak a kö­rül­mé­nyek ala­kít­ják éle­tün­ket. Em­lé­ke­ző kö­te­te­it — „Ke­se­rű if­jú­ság”, „Él­te­tő re­mény­ség”, „Duszja nő­vér” — és egész éle­tét jel­le­mez­te em­ber­sze­re­te­te és ke­resz­tény hi­te. Ezért tu­dott gyű­lö­let nél­kül örül­ni min­den fel­fe­de­zett em­be­ri ér­ték­nek, szen­ve­dé­sei szín­he­lye­in is min­den ké­sőbb be­kö­vet­ke­zett vál­to­zás­nak. Tá­vol volt tő­le min­den bos­­szú és gyű­lö­let. őriz­zük meg em­lé­két és szel­le­mi ha­gya­té­kát!

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Ko­csis Ti­bor 2000-ben, a ti­szai ci­án­szen­­nye­zés kap­csán kez­dett el for­gat­ni Ve­res­pa­ta­kon, ab­ban az er­dé­lyi vá­ros­ká­ban, ahol egy ka­na­dai—ro­mán tár­sa­ság Eu­ró­pa leg­na­gyobb arany­bá­nyá­ját sze­ret­né meg­nyit­ni. A kül­szí­ni tech­no­ló­gia a kör­nye­ző he­gyek föl­emész­té­sé­vel jár­na, az ala­csony arany­tar­tal­mú fel­mor­zsolt kő­zet­ből cianidos lúg­zás­sal von­nák ki a ne­mes­fé­met, a vis­­sza­ma­ra­dó ve­szé­lyes anya­got hat­száz hek­tá­ron gá­tak­kal el­zárt zagy­tá­ro­zók­ba gyűj­te­nék. Ezek meg­épí­té­sé­re egye­dül a fa­lu völ­gye len­ne al­kal­mas, ezért a cég meg­kezd­te a há­zak fel­vá­sár­lá­sát. A film el­ső ré­sze 2004-ben szé­les kör­ben is­mert­té tet­te a prob­lé­mát. A nö­vek­vő mun­ka­nél­kü­li­ség mi­att az­óta a meg­osz­tott kö­zös­ség­ben egy­re töb­ben haj­la­nak az aján­lat el­fo­ga­dá­sá­ra: ma már je­len­tős több­ség­ben van­nak. Meg­sem­mi­sül-e a te­le­pü­lés az ér­de­kek nyo­má­sa alatt?

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Ko­csis Ti­bor 2000-ben, a ti­szai ci­án­szen­­nye­zés kap­csán kez­dett el for­gat­ni Ve­res­pa­ta­kon, ab­ban az er­dé­lyi vá­ros­ká­ban, ahol egy ka­na­dai—ro­mán tár­sa­ság Eu­ró­pa leg­na­gyobb arany­bá­nyá­ját sze­ret­né meg­nyit­ni. A kül­szí­ni tech­no­ló­gia a kör­nye­ző he­gyek föl­emész­té­sé­vel jár­na, az ala­csony arany­tar­tal­mú fel­mor­zsolt kő­zet­ből cianidos lúg­zás­sal von­nák ki a ne­mes­fé­met, a vis­­sza­ma­ra­dó ve­szé­lyes anya­got hat­száz hek­tá­ron gá­tak­kal el­zárt zagy­tá­ro­zók­ba gyűj­te­nék. Ezek meg­épí­té­sé­re egye­dül a fa­lu völ­gye len­ne al­kal­mas, ezért a cég meg­kezd­te a há­zak fel­vá­sár­lá­sát. A film el­ső ré­sze 2004-ben szé­les kör­ben is­mert­té tet­te a prob­lé­mát. A nö­vek­vő mun­ka­nél­kü­li­ség mi­att az­óta a meg­osz­tott kö­zös­ség­ben egy­re töb­ben haj­la­nak az aján­lat el­fo­ga­dá­sá­ra: ma már je­len­tős több­ség­ben van­nak. Meg­sem­mi­sül-e a te­le­pü­lés az ér­de­kek nyo­má­sa alatt?

Vukán György és Szakcsi La­ka­tos Bé­la

Ma­gyar kon­cert­film (2008)

Ze­ne­kar­ban ját­sza­ni leg­alább an­­nyi­ra csa­pat­já­ték, mint a sport. Ha a kü­lön­bö­ző mű­fa­jo­kat ös­­sze­ha­son­lít­juk, eb­ből a szem­pont­ból kü­lön­le­ges he­lye van a jazz­nek. Egy kö­zös imp­ro­vi­zá­ció so­rán ugyan­is fo­lya­ma­to­san fi­gyel­ni kell a töb­bi ze­nész­re, más­kü­lön­ben iga­zi ka­ko­fó­nia lesz a vég­ered­mény. Ha va­la­ki meg­né­zi ezt a kon­cert­fil­met, meg­bi­zo­nyo­sod­hat töb­bek kö­zött en­nek igaz­sá­gá­ról is. A két nagy­ne­vű és nagy múl­tú ze­nész hang­ver­seny­ét hall­gat­va több­ször is úgy érez­het­jük, mint­ha nem is ket­tő, ha­nem egy em­ber ül­ne a zon­go­rá­nál, aki­nek tör­té­ne­te­sen négy ke­ze van. S va­jon vár­ha­tunk-e en­nél töb­bet egy — bo­csá­nat, két — mu­zsi­kus­tól?

Le­vél Tün­dér­or­szág­ból

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2008)

Wass Al­bert a ma­gyar iro­da­lom el­lent­mon­dá­sos alak­ja. A hi­va­ta­los iro­da­lom­tör­té­net szin­te tu­do­mást sem vesz ró­la, mi­köz­ben ol­va­sói a leg­na­gyob­bak kö­zött em­le­ge­tik. Mű­ve­it Ma­gyar­or­szá­gon a rend­szer­vál­tás óta je­len­te­tik meg, ko­ráb­ban év­ti­ze­de­kig szin­te is­me­ret­le­nek vol­tak. Po­li­ti­kai fel­hang­ok­tól sem men­tes kul­tu­sza Er­dély­ben és Ma­gyar­or­szá­gon egy­aránt erős. Wass Al­bert 1944-től Né­met­or­szág­ban, majd 1952-től ha­lá­lá­ig az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok­ban élt. Ceauőescu be­til­tat­ta a köny­ve­it. „A funtineli bo­szor­kány” cí­mű mű­vé­vel 2005-ben az egyik leg­ked­vel­tebb ma­gyar író­nak bi­zo­nyult ha­zánk­ban. Wass Al­bert 2008-ban lett vol­na száz­esz­ten­dős. Ak­kor több mű­so­rá­val is rá em­lé­ke­zett a Du­na Te­le­ví­zió. A „Le­vél Tün­dér­or­szág­ból” cí­mű do­ku­men­tum­film­ben Ta­ka­ró Mi­hály iro­da­lom­tör­té­nész ka­la­u­zol­ja a né­ző­ket Wass Al­bert út­ján, kö­zel hoz­va hoz­zánk az író alak­ját.

Ame­ri­kai—ka­na­dai wes­tern (2007)

Mi ér­tel­me le­het an­nak, ha a cím már elő­re le­lö­vi a po­ént az­zal, hogy el­árul­ja ki a gyil­kos, és hogy ki lesz az ál­do­zat? And­rew Do­mi­nik film­je ese­té­ben mind­ez nyil­ván­va­ló, ugyan­is egy­részt pont ez a lé­nyeg, más­részt — leg­alább­is Ame­ri­ká­ban — min­den­ki tud­ja, hogy ki lőt­te le Jesse James-t. A rend­kí­vül hos­­szú al­ko­tás re­a­lis­ta mó­don pró­bál­ja meg be­mu­tat­ni a hír­hedt ban­da­ve­zér alak­ját. Ki­de­rül be­lő­le, hogy bi­zony egy­ál­ta­lán nem volt Ro­bin Hood, sőt, ki­zá­ró­lag sa­ját zseb­re dol­go­zott. De ugyan­így nagy hang­súly ke­rül ar­ra is, hogy mi ve­zet­te Robert For­dot odá­ig, hogy vé­gül el­vál­lal­ja bál­vá­nya meg­gyil­ko­lá­sát, és hogy mi­re is ment vé­gül ké­tes hír­ne­vé­vel. A film cím­sze­re­pe­i­ben Brad Pittet és Casey Afflecket lát­hat­juk.

A tu­do­mány mű­he­lyé­ben

Né­met is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2008)

Szer­te a vi­lá­gon má­sod­per­cen­ként hét­szá­zan lép­nek be McDonald’s gyors­ét­ter­mek­be. Ré­misz­tő, igaz? De hát annyi a dol­gunk, ló­tunk-fu­tunk egész nap! Cso­da-e, hogy nincs időnk ren­de­sen en­ni, s ren­de­set? Lé­te­zik egy moz­ga­lom, amely sze­rint nem cso­da, no de még­is! A fast food stí­lu­sú ét­ke­zés­nek ne­ki­ug­ró slow food ar­ra hív, hogy ad­juk meg a mód­ját az ét­ke­zés­nek, együnk las­san, él­ve­zet­tel, még­hoz­zá ha­za­it és há­zit, per­sze ha meg­en­ged­het­jük ma­gunk­nak, s le­gyünk tu­da­to­sak a táp­lál­ko­zás­ban. Mert­hogy en­ni nem csak azért kell, hogy éhen ne ma­rad­junk; az, hogy mit, ho­gyan és mi­lyen gyor­san eszünk, ked­vün­ket, sőt, éle­tün­ket ál­ta­lá­ban meg­ha­tá­roz­hat­ja. Sze­rin­tem egy-egy sajtburger né­ha azért még be­le­fér, de a na­gyi főz­te ba­rack­lek­vár­nál vagy az anya ké­szí­tet­te al­ma­kom­pót­nál úgy­sem lé­tez­het jobb!