Gá­la­mű­sor

Újab­ban na­gyon rit­kán lát­ha­tunk gá­la­mű­so­ro­kat — ez az év­ti­ze­de­ken át oly nép­sze­rű mű­sor­tí­pus mint­ha ki­ha­ló­fél­ben len­ne. Pe­dig a fel­hőt­le­nül ün­ne­pi han­gu­lat­ban és a nagy kö­zös­ség ön­fe­ledt együtt­lét­ében bi­zo­nyá­ra ma is so­kan szí­ve­sen meg­már­tóz­nak. Er­ről ta­nús­ko­dik a Prima Primissima-díjak irán­ti nagy ér­dek­lő­dés is. A vál­to­zás oka a kö­zös­ség­hez, a nagy kö­zös ügyek­hez és a kul­tú­rá­hoz va­ló vi­szony meg­vál­to­zá­sa le­het. Jel­lem­ző az is, hogy ez a mű­sor egy ma­gán­ala­pí­tá­sú díj­hoz kap­cso­ló­dik — va­gyis rész­ben rek­lám és ön­rek­lám —, s hogy va­la­mi­lyen ok­ból nosz­tal­gi­kus ér­zel­me­ket vált ki be­lő­lünk, né­zők­ből, ami­kor a szín­pad­ra te­kin­tünk. Igen, ma már ün­nep­szám­ba megy, ami­kor kul­tu­rá­lis, mű­vé­sze­ti és tu­do­má­nyos tel­je­sít­mé­nye­ket fő­mű­sor­idő­ben mél­tat­nak a té­vé­ben. Retróbuli in­dul!

Ope­ra­köz­ve­tí­tés

1792. már­ci­us 16-án, a stock­hol­mi ki­rá­lyi ope­ra­ház­ban ren­de­zett bá­lon egy me­rény­lő le­lőt­te III. Gusz­táv svéd ki­rályt, aki ké­sőbb be­le­halt sé­rü­lé­se­i­be. E tra­gi­kus tör­té­nel­mi ese­ményt, az ural­ko­dó vég­ze­tét vit­te pró­zai szín­pad­ra a fran­cia drámaíró-librettista, Eugéne Scribe. Az ő III. Gusztávja alap­ján szü­le­tett Ver­di Bos­­szú­ál­lás do­mi­nó­ban cí­mű ope­rá­já­nak szö­veg­köny­ve. A szi­go­rú cen­zú­ra azon­ban nem en­ged­te a ki­rály­gyil­kos­sá­got. Az ál­ar­cos­bál­ra át­ke­resz­telt — és át­dol­go­zott — dal­mű cse­lek­mé­nyé­nek hely­szí­nét ezért Stock­holm­ból Bos­ton­ba tet­ték, a XVIII. szá­za­di ki­rály­ból pe­dig egy XVII. szá­za­di el­kép­zelt ame­ri­kai kor­mány­zó lett. Az utób­bi idők­ben vi­lág­szer­te leg­több­ször új­ra „ere­de­ti ös­­sze­füg­gé­sé­ben” szó­lal meg az ope­ra, így a New York-i Metropolitanből köz­ve­tí­tett elő­adás­ban is.

Ame­ri­kai—spa­nyol romantikus vígjáték (2010)

Ka­rin­thy sű­rűn idéz­ge­tett bonmot-jának sza­va­i­ra Woody Allen, New York leg­hí­re­sebb, im­már bő negy­ven éve ügye­le­tes ne­u­ro­ti­ku­sa el­is­me­rő­en bó­lo­gat­na — már ha ér­te­ne ma­gya­rul. Szin­te egész élet­mű­ve fel­fűz­he­tő ugyan­is rá, így e friss al­ko­tás is, mely­ben Lon­don cso­dás ku­lis­­szái előtt két há­zas­pár tag­jai me­ne­kül­nek sa­ját prob­lé­má­ik elől, s bot­la­nak mind­un­ta­lan egy­más­ba. A kény­sze­re­sen fi­a­ta­lod­ni aka­ró öreg­úr (Anthony Hopkins), az egy­köny­ves­sé vá­lás ve­szé­lyé­től ret­te­gő író (Josh Brolin), a foly­ton túl­ter­helt fe­le­ség (Naomi Watts) és az ok­kul­tiz­mus­ba csa­va­ro­dó anyu­ka (Gem­ma Jo­nes) ma­gán­éle­ti ke­rin­gő­je mu­lat­ta­tó és el­gon­dol­kod­ta­tó. Hi­szen „fér­fi és nő ho­gyan is ért­het­nék meg egy­mást? Hi­szen mind­ket­ten mást akar­nak. A fér­fi a nőt, a nő a fér­fit.”

Meg­men­tő és ál­do­zat

Né­met do­ku­men­tum­film (2007)

Az al­cím is jel­zi: a száz éve szü­le­tett svéd dip­lo­ma­ta sor­sa nem­csak egy­fé­le­kép­pen fi­gyel­mez­tet föl­di vi­lá­gunk pok­la­i­ra. Mi­u­tán bu­da­pes­ti mű­kö­dé­se so­rán zsi­dó em­be­rek ez­re­i­nek éle­tét men­tet­te meg, az or­szá­gunk­ba ér­ke­ző Vö­rös Had­se­reg azon me­le­gé­ben, in­dok­lás nél­kül le­tar­tóz­tat­ta Wal­len­ber­get, aki azu­tán kü­lön­bö­ző szov­jet bör­tö­nök la­kó­ja lett. Va­jon mi­ért? Sztá­lin ütő­kár­tyá­ja lett a Nyu­gat el­le­ni játsz­má­i­ban? Éle­té­nek to­váb­bi ala­ku­lá­sa is­me­ret­len, ha­lá­lá­nak idő­pont­já­ról is csak fel­té­te­le­zé­sek szü­let­tek. (E film ké­szí­té­se után is ke­rült elő olyan do­ku­men­tum, amely az 1947. jú­li­u­si dá­tu­mot meg­kér­dő­je­le­zi.) A XX. szá­zad e ki­emel­ke­dő fér­fiú­já­nak élet­út­ját kö­ve­ti nyo­mon a film, amely ta­núk és ko­ráb­ban nem pub­li­kált anya­gok se­gít­sé­gé­vel igyek­szik fel­tár­ni a XX. szá­zad egyik tra­gi­kus fe­je­ze­tét.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő film (1976)

Ré­gi té­vé­mű­sor, ré­gi ér­té­kek­ről. Meg­le­het, né­hány el­hang­zó adat ma már nem pon­tos, de van, ami ma­ra­dan­dó. Pél­dá­ul el­évül­he­tet­len ér­de­me a püs­pö­ki bib­li­o­té­ká­nak, hogy az or­szág egyik el­ső nyil­vá­nos könyv­tá­ra volt. Az in­téz­mény ga­lé­ri­ás dísz­ter­me ön­ma­gá­ban is kul­túr­tör­té­ne­ti ér­té­ket kép­vi­sel — ma is lát­ha­tók ben­ne Storno Fe­renc és fia fal­fest­mé­nyei. És ak­kor még nem ej­tet­tünk szót az ott őr­zött ti­zen­hat kó­dex­ről és ki­lenc­ven­hat ős­nyom­tat­vány­ról, ame­lyek kö­zött jó né­hány egye­dül­ál­ló pél­dány van. A vá­ros Ber­zse­nyi Dá­ni­el­ről el­ne­ve­zett könyv­tá­ra, az­az Vas vár­me­gye köz­könyv­tá­rá­nak tör­té­ne­te sem ke­vés­bé iz­gal­mas. A té­vé­mű­sor­ban mind­ezt (és sok más ér­de­kes­sé­get) Keresztury De­zső köl­tő mond­ja el a né­zők­nek.

An­gol—ame­ri­kai ka­land­film (2009)

Az utol­só előt­ti Harry Potter-könyv film­adap­tá­ci­ó­ja ez, és így va­ló­já­ban nem más, mint a vég kez­de­te. Ne­héz is jól be­ha­tá­rol­ha­tó, önál­ló cse­lek­ményt fel­fe­dez­ni, min­den tör­té­nés va­la­mi­nek a kö­vet­kez­mé­nye vagy oka. Harry Potter és ba­rá­tai az elő­ző évek­ben a sze­münk lát­tá­ra let­tek gye­re­kek­ből ka­ma­szok­ká, így ez a rész a fel­nőt­té vá­lás és a fe­le­lős­ség­vál­la­lás kér­dé­se­it is bon­col­gat­ja. A sö­tét ár­nyak köz­ben mind kö­ze­lebb ke­rül­nek, és egy­re ke­vés­bé vi­lá­gos, ki me­lyik ol­da­lon áll. David Yates ren­de­ző nagy­sze­rű­en „va­rá­zsol­ja” a vá­szon­ra a tör­té­net ko­mor lég­kör­ét, a kor­társ an­gol szín­ját­szás leg­na­gyobb­ja­i­nak já­té­ká­ban pe­dig ez al­ka­lom­mal sem kell csa­lód­nunk.

Ame­ri­kai—né­met film­drá­ma (2007)

Van­nak, fil­mek, ame­lyek ki-, és van­nak, ame­lyek be­kap­csol­ják né­ző­jü­ket. Marco Kreuz­pain­tner al­ko­tá­sa ez utób­bi­ak kö­zé tar­to­zik. Egy me­xi­kói fiú, Jorge (Cesar Ramos) út­ját kö­vet­jük nyo­mon: a hú­gát akar­ja meg­ta­lál­ni és ki­sza­ba­dí­ta­ni. A ti­zen­há­rom éves kis­lányt fé­nyes nap­pal, nem mes­­sze a la­kó­hely­ük­től ra­bol­ták el. A meg­döb­ben­tő, de nem ön­cé­lú­an sok­ko­ló tör­té­net el­ve­zet a lány­ke­res­ke­de­lem, a vi­lá­got be­há­ló­zó pros­ti­tú­ció rab­szol­ga­tar­tó vi­lá­gá­ba. Jorge se­gí­tő­re ta­lál egy te­xa­si rend­őr (Kevin Kline) sze­mé­lyé­ben. Nem ak­ció­fil­met vagy szimp­la kri­mit lá­tunk, ame­lyek csak az ad­re­na­lin­szin­tün­kre és a pul­zus­szá­munk­ra hat­nak: a lé­lek mé­lye olyan­kor rend­sze­rint érin­tet­len ma­rad. „Az ár­tat­lan­ság ára” fel­ka­var, el­ke­se­rít, rá­éb­reszt ar­ra a va­ló­ság­ra, ame­lyet egyéb­ként — nem csak fil­mek ál­tal el­va­kít­va — nem­igen aka­ró­dzik ész­re­ven­nünk.