„Ab­ban nem hi­szek, hogy bár­ki éle­té­re re­cep­tet le­het­ne ad­ni. Ab­ban hi­szek, hogy ha az em­ber ké­pes ar­ra, hogy el­mé­lyed­jen egy ki­csit ön­ma­gá­ban, akár csak tíz per­cig vagy ne­gyed órá­ig, ami­kor nem en­ge­di ma­gá­ra hat­ni a kül­vi­lá­got, ak­kor rá­jön ar­ra, hogy mi az üze­net, ami be­lül­ről szól. Hogy mi­ért bol­dog­ta­lan, mi­től bol­dog, mit te­het­ne” — ír­ja egy helyütt az 1932. no­vem­ber 24-én szü­le­tett, idén a nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ját ün­nep­lő Jó­kai An­na. Ta­nár­ként dol­go­zott 1974-ig, az­óta sza­bad­fog­lal­ko­zá­sú író. Írá­sa­i­ban fon­tos sze­rep­hez jut a ke­resz­tény ér­ték­rend, az em­be­ri kö­zö­nyös­ség el­le­ni küz­de­lem és a sze­re­tet meg­tar­tó ere­je a vi­lág­ban. Az idei könyv­hét­re je­lent meg Éhes élet cí­mű, sod­ró len­dü­le­tű csa­lád­re­gé­nye, amely­nek hő­sei min­den­na­pi em­be­rek, akik fo­lya­ma­to­san szem­be­sül­ni kény­sze­rül­nek gyor­san vál­to­zó vi­lá­gunk új hely­ze­te­i­vel.

Ame­ri­kai do­ku­men­tum­film (2008)

A tör­té­ne­lem nem is­me­ri a sport­sze­rű­sé­get, nem mé­ri le elő­re a küz­dő­ket, hogy va­jon egy­azon súly­cso­port­ba tar­toz­nak-e. Biz­to­san so­kan tud­nánk né­hány pél­dát fel­hoz­ni en­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra. Az én lis­tá­mon el­sők kö­zött sze­re­pel­ne Ti­bet Kí­na ál­ta­li meg­szál­lá­sa. 1950-ben a no­mád kö­rül­mé­nyek kö­zött élő, a val­lás­ra nagy hang­súlyt he­lye­ző ti­be­ti­ek­nek sem­mi esé­lyük nem volt a kom­mu­nis­ta kí­na­i­ak elő­re­nyo­mu­lá­sát ki­vé­de­ni. És bár­mi­lyen erő­sen is ra­gasz­kod­nak az ott élők ha­gyo­má­nya­ik­hoz, a kí­nai ve­ze­tés a mai na­pig min­dent meg­tesz azért, hogy meg­tör­je őket, és ide­gen élet­for­mát kény­sze­rít­sen rá­juk. Makoto Sa­sa do­ku­men­tum­film­jé­ben egy budd­his­ta szer­ze­tes élet­út­ján ke­resz­tül tá­rul­nak fel előt­tünk a tör­té­ne­lem leg­igaz­ság­ta­la­nabb lap­jai.

Fran­cia do­ku­men­tum­film (2007)

No­ha Michel Gondry leg­utóbb jó­ko­rát bot­lott, ami­kor 2011-ben nem sa­ját ví­zi­ó­ját, ha­nem az Álom­gyá­rét vit­te vá­szon­ra (a tü­né­keny kor­di­vat­nak meg­fe­le­lő­en egy kép­re­gény­film rég­óta há­nyó­dó ter­vét bíz­ták rá), egyé­ni lá­tás­mód­ja és mar­káns stí­lu­sa nyo­mán már el­ső, a nyolc­va­nas évek­ben for­ga­tott ani­má­ci­ós film­je­i­től kezd­ve a kor­társ eu­ró­pai film egyik leg­egyé­nibb han­gú ren­de­ző­jé­nek szá­mít. Jean-Louis Bompoint hű­sé­ges ba­rát­ként és al­ko­tó­társ­ként 2005-ben, Az álom tu­do­má­nya cí­mű mo­zi­film for­ga­tá­sa köz­ben ké­szí­tett ér­tő do­ku­men­tum­fil­met a fé­kez­he­tet­len agy­ve­le­jű ren­de­ző­ről, aki­nek meg­hök­ken­tő kép­zet­tár­sí­tás­okon ala­pu­ló vi­lá­gá­hoz mél­tó az Edward Albee klasszi­kus drá­má­já­ra, va­la­mint fil­münk fő­hős­ének ne­héz ter­mé­sze­té­re egy­aránt uta­ló, frap­páns cím.

A ne­ves rajz­film­ren­de­ző al­ko­tá­sa­it át­hat­ja az a bi­zo­nyos te­rem­tő fan­tá­zia, amely so­ha­sem ön­ké­nyes: a ha­gyo­mány gaz­dag szim­bó­lum­kin­csé­re tá­masz­ko­dik. A het­ve­nes-nyolc­va­nas évek­ben egész es­tét be­töl­tő nagy rajz­film­jei — a Já­nos vi­téz, a Fehérlófia — mel­lett nem­zet­kö­zi fesz­ti­vá­lo­kon dí­ja­kat nyert rend­kí­vül in­ten­zív, pár­per­ces mun­ká­i­val is. Jel­leg­ze­tes stí­lu­sát a leg­töb­ben még­is a Ma­gyar nép­me­sék so­ro­zat da­rab­ja­in ke­resz­tül is­mer­het­ték meg. Kul­túr­tör­té­ne­ti jár­tas­sá­gát köny­ve­i­ben, elő­adá­sa­i­ban, te­le­ví­zi­ós is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­za­ta­i­ban is meg­cso­dál­hat­tuk. A port­ré­film, amely egy nagy tu­dá­sú, szen­ve­dé­lyes em­bert mu­tat be, tíz év­vel ez­előtt ké­szült. Az­óta le­zá­rult a ren­de­ző 1983-ban meg­kez­dett nagy vál­lal­ko­zá­sa: el­ké­szült Az em­ber tra­gé­di­á­ja 160 per­ces rajz­film­vál­to­za­ta.

Ma­gyar víg­já­ték (1937)

A Ku­li­nyi Er­nő és Rej­tő Je­nő víg­já­ték­ból ké­szült film egy vá­ló­pe­res ügy­véd­ről (Som­ló Ist­ván) szól, aki min­dig a lo­va­gi­as­ság je­gyé­ben igyek­szik el­jár­ni. Az­tán ő ma­ga ke­rül az ügy­fe­le­i­hez ha­son­ló hely­zet­be. Vé­let­le­nül ta­lál­ko­zik ugyan­is fe­le­sé­gé­vel (Len­gyel Gi­zi) és egyik leg­jobb ba­rát­juk­kal (Ajtay An­dor), s fél­re­ér­ti a hely­ze­tet. Hir­te­len ter­mé­sze­tű lé­vén azon­nal be is ad­ja a vá­ló­ke­re­se­tet. Ho­gyan ke­rül a kép­be az egye­te­mis­ta lány (Zilahy Irén), aki tör­té­ne­te­sen ép­pen az ügy­véd szo­bá­ját bér­li?

Ame­ri­kai—német há­bo­rús film (2002)

Ha egy mon­dat­ban hall­juk a Vi­et­nam és a Ho­lly­wood sza­va­kat, már há­rí­tunk is: „Jaj, ne, egy újabb moz­gó­kép Ame­ri­ka sok­szor meg­éne­kelt XX. szá­za­di tra­u­má­já­ról!” A Vi­et­nam-mo­zik má­ra már szin­te kü­lön alműfajt kép­vi­sel­nek a ten­ge­ren­tú­li film­tör­té­ne­lem amúgy is te­re­bé­lyes há­bo­rús film­je­i­nek ter­mé­sé­ben. Randall Wallace tíz év­vel ez­előtt be­mu­ta­tott al­ko­tá­sa sem ke­rü­li el a zsá­ner szo­ká­sos köz­he­lye­it: a fel­ké­szü­lés hety­ke­sé­gét, a kö­zel­harc bru­ta­li­tá­sát, az el­len­ség arc­ta­lan­sá­gát, az ott­ho­ni­ak gyá­szát és a csil­la­gos-sá­vos pat­ri­o­tiz­must. A Ka­to­nák vol­tunk va­la­hogy még­is mű­kö­dik, no­ha nem lá­tunk ös­­sze­tett jel­le­me­ket, csu­pán fi­a­tal, na­iv kis­ka­to­ná­kat. Ta­lán épp ezért vá­lik szá­munk­ra is sze­mé­lyes­sé a tör­té­ne­tük, mely­nek so­rán Moore ez­re­des (Mel Gibson) ve­ze­té­sé­vel meg­jár­ják az észak-vi­et­na­mi Ha­lál-völ­gyet.

Ma­gyar film­drá­ma (1967)

Fi­a­tal srá­cok fut­nak a vi­har elől az öm­lő eső­ben. Egy ba­la­to­ni nya­ra­ló­ba me­ne­kül­nek, ahon­nan az ér­ke­ző tu­laj­do­no­sok elől csak ket­ten tud­nak meg­lép­ni, Kiki (Ferenczi Gá­bor) a kam­rá­ban re­ked. Ahogy a töb­bi ka­maszt, őt is a kö­zel­gő pá­lya­kez­dés, a fel­nőt­té vá­lás prob­lé­mái fog­lal­koz­tat­ják — ke­re­si, ho­gyan lá­zad­hat­na a hat­va­nas évek zárt vi­lá­ga, me­rev sza­bá­lyai, te­kin­tély­el­vű os­to­ba­sá­ga el­len, hi­szen ő is önál­ló, sza­bad és szép élet­re vá­gyik. Egy­elő­re, a kam­ra fog­lya­ként csu­pán egy­va­la­mi­be ka­pasz­kod­hat: sa­ját fé­kez­he­tet­len fan­tá­zi­á­já­ba. Har­sány tré­fá­kat eszel ki. Mi­lyen vol­na iro­ni­kus gesz­tus­ként üres transz­pa­rens­sel vo­nul­ni az ut­cán? Már a cím­adó alak, a fal­ra fel­raj­zolt pál­ci­ka­bo­hóc is az em­be­ri lé­tet szi­go­rú sab­lo­nok­ba pré­se­lő kül­vi­lág el­le­ni lá­za­dás fi­gu­rá­ja. Sán­dor Pál el­ső film­je val­lo­má­sos hang­vé­te­lé­vel tű­nik ki töb­bi mű­ve kö­zül.

Ame­ri­kai gengsz­ter­film (1990)

Gengsz­ter­nek len­ni me­nő. Hen­ry (Ray Liotta) ek­ként ös­­sze­fog­lal­ha­tó val­lo­má­sát az­után hall­juk, hogy a film nyi­tá­nyá­ban egy húsz év­vel ké­sőb­bi „ügyet” le­ren­dez, im­már a he­lyi ke­reszt­apák ban­dá­já­nak tag­ja­ként. A kont­raszt sok­ko­ló, ahogy az idén het­ven­éves Mar­tin Scorsese le­gen­dás film­je is, amely nem spó­rol sem a ver­bá­lis, sem pe­dig a fi­zi­kai bru­ta­li­tás­sal, csak hogy meg­mu­tas­sa, mi­lyen az, ha gye­rek­ko­ri kí­ván­sá­god ak­kor is tel­je­sül, ha idő­köz­ben már rég meg­bán­tad. Ki­száll­ni már nem tudsz, hi­szen a he­lyi nagy­me­nő (Robert De Niro) csá­bít, hogy ha­ve­rod­dal (Joe Pesci) együtt ta­nul­ja­tok be­le a „szak­má­ba.” A Nagy­me­nők leg­meg­döb­ben­tőbb vo­nat­ko­zá­sa az, hogy igaz tör­té­ne­ten ala­pul: hi­he­tet­len stí­lus­ér­zék­kel és kí­mé­let­len pre­ci­zi­tás­sal lát­tat­ja, ahogy bűn­ben vég­leg el­me­rült fő­hő­se kö­rül fo­ko­za­to­san szét­hul­lik min­den. S köz­ben szól a Rolling Stones.