Osztódik, másol, átalakít

A sci-fi kedvelői nagy érdeklődéssel várták Alex Garland új filmjét, az Expedíciót. Az angol rendező debütáló alkotása, az Ex machina ugyanis nagyon jól sikerült, ez a háromszereplős kamaradráma továbbgondolásra érdemes mozi lett. A hazai publikumnak azonban csalódnia kellett, hiszen a filmet végül itthon nem mutatták be, a kíváncsiak csak az interneten tudják megnézni. Azokban pedig, akik olvasták Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiáját, a kiábrándultság érzése még erősebb lehet. A film ugyanis éppen azokat az elemeket nem vette át, amelyek VanderMeer könyvét kiemelik a többi közül.
A Déli Végek kutatóállomás tudósai immár harminc éve vizsgálják az X Térség rejtelmeit, ennek ellenére ma sem tudnak többet, mint az elején. Az egykori Elfeledett Parton bekövetkezett Esemény teljesen átalakította a környezetet, ráadásul egy sejtelmes fal is kialakult a terület körül. Bejutni csak egyetlen úton és egyetlen kapun keresztül lehet. Számtalan csapatot küldtek már oda, sok résztvevő azonban vissza sem tért vagy később halt bele betegségeibe.
A következő, XII. expedíció valamennyi tagja nő, közöttük van a különc biológus is. Róla, illetve az ő átalakulásáról szól az első kötet, míg a második részben a Déli Végek új igazgatójának, Kontrollnak – azaz John Rodrigueznek – a nyomozását és kudarcát ismerhetjük meg. A harmadik kötetben a szálak összefutnak, s bár végül kiderül, hogy mi történt az Elfeledett Parton, az olvasót mindez egy cseppet sem nyugtatja meg.
Az X Térség egy jelenséghalmaz. Sok minden ismerős, hiszen itt is élnek fák, növények és állatok. Valahogy mégis mások, különlegesek. Esik az eső, fúj a szél, ám időnként villan az ég, és félelmetes hangok hallatszanak. Minél több időt tölt valaki a területen, annál inkább az a fura érzése támad, hogy minden, ami körülveszi, kapcsolatot akar létesíteni vele. Az X Térség két kiemelt pontja az egykori világítótorony és egy topográfiai anomália, amit egyesek alagútnak, míg mások toronynak neveznek. Aki ide leereszkedik, az vagy átalakul, vagy felbomlik és újra összeáll – vagy megsemmisül.
A lépcső melletti falon egy élő, változó, világító, növényszerű írás húzódik, amely valószínűleg a világítótorony utolsó őrének, az egykori lelkésznek a prédikációit idézi, látszólag összefüggéstelenül. Többek szerint az X Térség terjeszkedik, olyannyira, hogy valamiképp már jelen van nemcsak a Déli Végeknél, hanem a megfigyelést irányító Központban is.
Az X Térség nem olyasféle ismeretlen, amit alapos kutatással fel lehet tárni. A tudósok kétségbeesve próbálják megfejteni az üzenetét, ám semmi értelmeset nem találnak. Egészen egyszerűen képtelenek értelmezni és feldolgozni az adatokat. Nemcsak az a probléma, hogy ilyesmivel még soha senki nem találkozott. A megfigyelés tárgya nem engedelmeskedik a kutatóknak – miközben megmutat magából valamit, átformálja azt, aki vizsgálja, átalakítva a testet és az elmét is. Nem emel egy másik tudatállapotba, a szereplők nem tudnak meg semmi magasabb rendűt sem magukról, sem a külvilágról, de még az X Térségről sem. Inkább a tapasztalati horizont tágul, csak nem tudjuk, hogy hova.
A könyv olvasása közben sokféle gondolat megfordul a fejünkben. A hétköznapokban szinte fel sem tűnik számunkra, hogy az ember és a környezete közötti kapcsolat milyen nagy mértékben meghatároz bennünket. Megszoktuk, ami körülvesz minket, úgy érezzük, az hozzánk tartozik, a miénk, és más létforma nem is lehetséges, csak az, ami ismerős. El sem tudjuk képzelni, hogy a természet egy napon az ellenségünkké válhat. Az X Térségben nincs egy jól megfogható létező, amellyel szembehelyezkedhetnénk, amivel felvehetnénk a harcot. Egyszer csak otthonunkat vesztjük itthon.
Az elmét szétfeszítő kihívás az emberi kapcsolatokra is hatással van. Mindenki kétségbeesve védi önmagát, emellett sokan azt gondolják, hogy a másikkal szembeni – az erőszakot sem nélkülöző – fellépés segítségével megváltozhat valami.
A Déli Végek-trilógiában tulajdonképpen Stanisław Lem Solaris című regényének és Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjének motívumait fedezhetjük fel. Az X Térség „viselkedése” olyan, mint ami a Solarisban is megjelenik: a mindent átalakító totálisan idegennel találkozva többé már semmi sem lesz olyan, mint régen. Szeretnénk kapcsolatba lépni vele, sőt, úgy érezzük – talán mindent félreértelmezve –, hogy „ő” is ezt akarja, ám nem beszéljük egymás nyelvét. Az X Térség ugyan­akkor olyan, mint a Sztalker Zónája – önmagunkkal is szembesít.
Magam is sokszor leírtam már, hogy egy regény megfilmesítése nem egyszerű feladat. Megjeleníteni egy atmoszférát, úgy lerövidíteni egy összetett történetet, hogy a lényeg megmaradjon – igazi kihívást jelent. Alex Garland mozijában az X Térség különleges világának ábrázolása elsőrangú lett. Az utolsó tíz perc bizonyos részei kifejezetten meditatív hatásúak. A látvány kidolgozottsága azonban még egy sci-fi esetében sem elegendő. A képi világ az ámulatba ejtésen kívül szimbolikus tartalmat is hordozhat, ám Garland ezt a legkevésbé sem használta ki.
A filmben Lena, a biológus (Natalie Portman) néhány társával nekivág, hogy felfedje az X Térség titkait. Az itt átélt kalandok mellett magánéletének egy-egy epizódja is fel-felsejlik. Egy évvel korábban ugyan­is a férje (Oscar Isaac) is elindult az X Térségbe, ahonnan ugyan váratlanul hazatért, ám úgy tűnik, nem egészen azonos azzal, aki elment. A regényben a személyes szálnak sokféle szerepe van, többek között az, hogy kiemelje, milyen mértékben és miben alakul át a biológus. A filmben leegyszerűsödik a probléma Lena Daniellel (David Gyasi) folytatott viszonya miatt érzett lelkiismereti konfliktusára. Ebben az esetben az sem feltétlenül válik a film előnyére, hogy az alkotók mindenáron le akarták kerekíteni a regény sokszögű – és éppen ezért érdekfeszítően nyugtalanító – történetét. Míg a könyvben a leírt világ és a felvázolt probléma különlegesnek tűnik, addig a filmben ugyanez már erősen mesterkéltnek hat.
A tudományoskodó megjegyzések a könyvben jól elférnek, kifejtésükre is van idő, a filmben azonban csak fel-felvillan néhány részlet arról, hogy mi is történik az élővilággal. Az X Térségben valami osztódik, lemásolja az emberi DNS-t, a hívatlan látogatót pedig átformálja. Ám hogy mi is az, és hogyan csinálja? Azt ne firtassa a kedves néző. Vagy ha nagyon kíváncsi rá, olvassa el a könyvet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..