Görögkatolikus lelkiség

A szent ötvened negyedik vasárnapján, „az inaszakadtról elnevezett vasárnapon” szomorú panaszkodást hallunk az evangéliumból (Jn 5,1–15): „Uram, nincs emberem” (Jn 5,7). Liturgikus szövegeink is átveszik a szerencsétlen beteg embernek ezt a mondatát, s az istentiszteleteknek szinte minden énekében idézik azt. Jogosnak tűnik, hiszen az egész történetnek ez jelenti a fordulópontját.
Harmincnyolc éve fekszik a Beteszda-fürdő partján az inaszakadt. És nincs embere, aki segítsen neki, hogy a megfelelő időben a gyógyvízbe jusson. Harmincnyolc esztendő! Vajon mikor lett beteg ez az ember? Gyermekkorában? Közel négy évtizedet élt le szerencsétlen módon, gyermekkorát, ifjúságát elveszítve? Vagy felnőttkorában? Hogy amíg mások dolgoznak, ő életerejét elvesztegetve, keserves körülmények között sínylődjön? Vagy már időskorában? Hogy a betegségben töltött négy évtized után már ne is legyen mit várnia az élettől? Nem tudjuk a választ. Azt viszont tudjuk, hogy bármilyen körülmények között is, de szeretne meggyógyulni, hiszen ezért panaszkodik „a lelkek és testek orvosának”: „Uram, nincs emberem, ki midőn a víz hullámzásba jő, engem a tóba bocsásson.”
Mégis van embere az inaszakadtnak? Igen, van! Ezt halljuk az evangéliumból, és erről szólnak a liturgikus énekeink! Van embere, de nem „közönséges” ember, hanem az Istenember! Maga az Üdvözítő Jézus Krisztus, aki az egyik liturgikus ének szerint „a gyógyulások forrásaként” jelent meg. Aki egy másik ének szerint eljött „gyógyítani a betegeket”. Aki az evangélium szerint azért érkezett a világba, hogy az embereknek „élete legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Aki az őt követőknek felkínálja „a százszoros jutalmat már itt, a földi életben” (Mk 10,30).
Példaként áll előttünk ez a szerencsétlen ember. Mert igaz, hogy harmincnyolc éven keresztül „nem volt embere”, aki segített volna rajta, ám nem hagyta ki a nagy lehetőséget, amikor Jézussal találkozhatott: segítséget kért tőle. Hogy mégis legyen „embere”. Igaz, nem ő mozdult feléje, mert béna volt, hanem az „irgalmas Krisztusunk”, aki „gyógyítani jött a betegeket”, aki mindig megelőzi az embert a szeretetével. A béna meg merte szólítani őt, mert segítséget kérni tőle. S a segítsége nem is maradt el. Milyen szépen fogalmazta meg himnuszköltőnk: „Az inaszakadtat, Uram, nem a fürdő, hanem a te igéd gyógyította meg, és a hosszas betegség nem akadályozhatta meg azt, hogy szavad ereje be ne teljesedjék, és ő a betegség súlyát le ne vesse.”
Az egyik énekünk egy roppant fontos félmondattal zárul. Jézus azt mondja a meggyógyított inaszakadtnak: „Vedd fel ágyadat, és menj a helyes úton.” Könnyű fölvenni egy egyszerű hord-
ágyat: nyilván nem hatalmas nyoszolyán, bal­dachi­nos ágyon vitték a fürdőtóba a beteget. De könnyű-e továbbmenni a helyes úton? Mindenesetre ezt kell tennie: „hirdetni Jézus erejét és kegyességét minden vidéken”. Nekünk is ez a feladatunk. Miután az Istenember irgalmából a lelki gyógyulást, bűneink bocsánatát megkapjuk, a helyes úton kell folytatnunk életünket és hirdetnünk az ő szeretetét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.