Fotó: Merényi Zita
Beszélgettem egyszer egy hetvenöt éves, az éjszakáit már évek óta hajléktalanszállón töltő úrral. Leginkább a hitéről akartam kérdezni, és mesélt is a gyermekkori hittanórákról, arról, hogy milyen jó volt hittanból, meg hogy az isteni szeretetbe és igazságosságba vetett hite mennyire erős ma is. De amikor arról érdeklődtem, mire vágyik a legjobban, meglepetésemre ezt válaszolta: „Szeretném megtalálni az igazit, mert eddig még nem sikerült. A társamat keresem, akit nekem szánt a Jóisten. Egy nőt, aki jóban-rosszban elfogadna, velem maradna.”
*
Nemrég egy társaságban arról töprengtünk, mi lehet az oka, hogy az angol ugyanazt a szót használja a szeretetre és a szerelemre. Hogyhogy ez egy és ugyanaz számukra, noha tudjuk, mennyi különbség van közöttük. A szeretet nem érzelem. Mindenkinek adnunk kellene belőle, akivel csak találkozunk; ez egész életünk hajtóanyaga. A szerelem ezzel szemben heves érzelem; sokszor megkínoz, egyetlen személyhez köt, és időleges állapot. S van, akit egy életen át elkerül.
*
„Jó, hogy van szerelem, van tiszta szerelem, vannak szeretetben megélt pillanataink, napjaink, hónapjaink, éveink – kezdi prédikációját Lukács János jezsuita. – Érdemes imádkozni és küzdeni érte, nem élhetünk nélküle.
Gyerekkoromban a Duna-parton vagy a tengernél nagyon szerettem csillogó kavicsokat gyűjteni és hazavinni – folytatja. – De csalódás volt látnom, hogy otthon, szárazon már nem voltak olyan szépen csillogók, mint a vízben. Így vagyunk a tisztasággal is. Szívesen hazavinnénk, de könnyen kipereg a kezünk közül, és rájövünk, hogy a szeretet és a szerelem tisztasága nem tőlünk jön, hanem olyan, mint a tengeri kavics csillogása, amelyet az őt körülvevő víz tesz gyönyörűvé.
Úgy élünk Istenben, mint hal a vízben, és annyira hozzátartozik az életünkhöz, hogy már nem is vesszük észre. De ha így van, miért tud mégis hiányozni a szeretete, miért nem érezzük mindig? Ne hamarkodjuk el a választ, mondván, hogy a bűn az oka. Amint a Rómaiaknak írt levélben olvassuk, senki és semmi nem választhat el bennünket Isten szeretetétől. És mégis. Sokszor mintha nem lenne ott, nem lenne velünk. Szeretetének hiányát, ennek kínját mindenki megtapasztalja. De olyankor sem szakadunk el Isten szeretetétől, csak úgy tűnik. Ami nagy különbség.
Meg vagyunk hívva a tiszta szeretetre. És megvan bennünk rá a képesség is. De soha nem leszünk olyanok, amilyennek megálmodtuk magunkat. Ez az áteredő bűn következménye. A szeretet és a szerelem életünk legértékesebb része. Az a pont, ahol Isten a legjobban meg tud érinteni bennünket. Isten fényében kellene néznem magam, és nem szabadna hallgatnom arra a belső hangra, amely a tökéletlenségem megtapasztalásakor azt súgja: „Látod, nem megy!” Ez a lelkiismeretünk hangjának tűnik, de nem az. Valójában a vádlóé. Azzal árulja el magát, hogy messzire visz Isten szeretetétől, míg a lelkiismeretünk segít Istennel lennünk.
Csak Isten tudja a szeretetünket tisztává tenni, ha a gyengeségünkkel hozzá fordulunk.
*
Az Örökimádás-templomban rendezett imaestek mindig kivételesen ihletettek, bensőségesek. Elhatározom, hogy ezúttal kiderítem, mi lehet ennek a titka. Az első, amire gyanakszom, a zene, az énekek elvarázsoló hatása. Az előadott dalok nagy részét itt hallom először; meditatívak, énekelt imák. Nehéz ellenállni nekik. Fokról fokra bevonnak a nagy, közös istentiszteletbe, és magukkal sodornak.
Fontos az is, hogy ebben együtt vagyunk. A szervezők is igyekeznek bevonni a jelenlévőket az imaestbe. Ma úgy, hogy mindenkit kérnek, keresse meg magában, mi az, ami bezárja, magányossá, erőtlenné, reményvesztetté teszi. Aztán vegyen egy kavicsot a kihelyezettek közül, és lépjen be vele Isten világosságába: menjen ki, és tegye az oltár elé. Mártsa a kezét a tálakban levő szenteltvízbe, és vessen magára keresztet Isten kegyelmének megerősítő jeleként.
A titok egy újabb eleme a közbenjáró imapárok jelenléte, akikhez sokan odamennek imát kérni. Ahogyan fogadják, amilyen gyengédséggel körülveszik a hozzájuk fordulót, majd azok a hosszú percek, amiket segítő szándékkal vele töltenek, már maga egy kis istenbizonyíték. Arra is hat, aki nem lép oda hozzájuk, nem mondja el, miben szenved szükséget. Itt észrevétlenül mindenki a részévé válik a csendes bizakodásnak, elmélyülésnek. Noha külön-külön érkeztünk és távozunk, itt egészen egyek vagyunk.
*
Utoljára hagyom az ez alkalommal legkényesebbet, a tanúságtételeket. Amelyek akkor érnek a legtöbbet, ha őszinték, és olyan mélységekbe engednek betekinteni, amelyeket mindannyian ismerünk, de megosztani egymással általában sem merszünk, sem módunk nincsen.
Az este ebből a szempontból különösen jól sikerült. Az őszinteségnek olyan fokát tapasztaljuk meg a tanúságtevők részéről, hogy az egészen zavarba ejtő.
A téma a szerelem és a szexualitás, a tisztaságért folytatott küzdelem, ennek nehézségei. Az út, amelyen haladva egymás iránt elköteleződő pár lesz két emberből. A szerelem és a testiség egymáshoz való viszonya, amelynek megvannak a buktatói. A félelem, hogy nem sikerül párt találni, később pedig sokszor az attól való félelem, hogy mi lesz, ha a kapcsolatot elhibázzuk.
Hogyan a legjobb az egymáshoz tartozásunkat kifejezni, a szenvedélyünket a másik iránt megőrizni, egymás igényeinek megfelelni? Hogyan találhatjuk meg annak a módját, hogy Isten ajándékaként tekintsünk egymásra, de úgy adjuk oda magunkat egymásnak, ahogyan ő szeretné? A jegyesség felkészülés erre az önajándékozásra. Adni és az ajándékot fogadni egyaránt meg kell tanulni. Hasonlatot is hallunk erről. Ha valakitől ingyen kapnánk egy szuper autót, előtte bizonyára helyet készítenénk, például garázst építenénk neki, hogy méltón fogadhassuk és minden későbbi ártalomtól megóvhassuk.
*
Szeretet és szerelem. A világ talán leggyakrabban kimondott szavai. Mégis mindig kevesebb van belőlük, mint kellene.
