Összhangzatok és képek

– Egyre inkább csak valamiféle primer érzékenység mutatkozik a művészet iránt. A mai ember mintha a saját világának közepébe képzelné magát, és innen tekint mindenre és mindenkire. Egy másfajta világnézet origójában Isten van: ő a középpont, amelyhez képest alárendelt helyzetben van minden más, melyeknek egymáshoz való viszonya pedig mellérendelt.
Látjuk, mire képes az ember, mikor a világ közepének képzeli magát, és még pénze és hatalma is van… Az ilyen beállítottságú ember – függetlenül attól, valójában gazdag-e vagy sem – hajlamos azt képzelni, hogy a művészet, az irodalom, a zene, a festészet arra való, hogy az ő tetszését elnyerje. A másik szemlélet szerint a műalkotás valami általános érvényű igazság közvetítője. Vagyis nem a művet kell a közönség tetszéséhez igazítani, hanem a közönségnek kell – de legalábbis érdemes – törekednie arra, hogy megértse a művet. Egy anekdota szerint egy műgyűjtő belépett Kandinszkij műtermébe, és azt látta, hogy a művész terpeszben áll, mélyen előrehajolva, és a saját lába között visszanézve szemléli festményét az állványon. A látogató az állványhoz lépett, és megfordította rajta a képet: „Így nem egyszerűbb?” A festő a fejét rázta: az embernek kell olyan alapállást elfoglalnia, hogy megértse a képet, és nem a képet kell így-úgy forgatni…

– Vagyis más a művészet, és más a szórakoztatóipar?
– Pontosan erről van szó. Ez utóbbi erősen időhöz és térhez kötött, a divatok és az ízlés változásával együtt alakul. Hatása is nagyjából addig tart, míg az adott divat… Befogadásához nem szükséges különösebb aktivitás. A művészet ezzel szemben feltételezi a befogadó közreműködését, amely olykor igen fáradságos. De megéri, már csak azért is, mert ennek a lelki aktivitásnak komoly személyiségépítő hatása is van. És aki képes és hajlandó arra a fáradságra, amely egy alkotás megértéséhez szükséges, az könnyebben megérti a másik embert is, aki ugyancsak sokkal összetettebb valóság annál, mint amilyennek első pillantásra látszik.

 

– A művészet történetében azért megfigyelhető a közönséghez való közeledés igyekezete. Gondoljunk csak a huszadik század elején felvirágzó „izmusokra”…
– Története során a művészet mindig is reagált az adott korszak problémáira, tekintettel volt a kor emberére, de ragaszkodott ahhoz, hogy közvetítse a már említett általános érvényű igazságot. Ez utóbbiról sajnos egyre több művész kezdett lemondani a huszadik század elejétől. Amikor annak idején Firenzében felállították Michelangelo szobrát, a Dávidot, a környékbeli parasztok húsz kilométerről is begyalogoltak a városba, „hogy megnézzük a szobrunkat”. Magukénak tekintették, befogadói voltak az alkotásnak. Van Gogh és Kassák – és hosszan sorolhatnám az utóbbi száz év nagyszerű alkotóit – műveinek befogadásáért már sokkal kevesebb erőfeszítésre volt képes koruk átlagembere.

– Azért, mert ekkor már sokan voltak, akik felszínesebb alkotásokkal felszínesebb élményekhez juttatták őket?
– Igen. És amikor ez még hatalmas támogatást is kapott – gondoljunk például a „szocialista realizmus” rengeteg silány alkotására –, nagyon nagy rombolást vitt végbe. A közönség ízlése és értékítélete elbizonytalanodott, és szinte belekényszerült a „nekem tetszik” szubjektivitásába.
És akkor még nem beszéltünk korunk nagy ízlésrongálójáról, a mai ember vizuális környezetéről: elsősorban a reklámáradatról. Harsogó színei, igénytelen formavilága, primitívsége, szájbarágós „megfogalmazásai” egyre sorvasztják az ember vele született képességét az elvont gondolkodásra, az összefüggések felismerésére. Olyan ez, mint amikor egy sportos alkatú férfiú már csak tévén nézi a meccset. Pár év múlva alig tud majd felállni a fotelből…
A festészet a kezdetektől, az ősember barlangrajzaitól kezdve absztrakt. A művész nem csupán a látványt akarja megragadni, hanem annak lényegét: egy jó utcakép nem a házak színét és formáját adja vissza, hanem a város hangulatát. Egy jó portré nem az arcvonásokat ragadja meg, hanem a személyiséget.

– Több mint huszonöt éve van a pályán. Nevét sokan ismerik, de nem lett sztár, képeit sokan szeretik, a mostaninál jobb időszakokban vásárolták is, de nem lett gazdag…
– Nem tudom elképzelni, hogy mással foglalkozzam. Az igazi tanár nem lesz mosóporügynök a több pénz reményében, az orvos akkor is gyógyít, ha elapad a hálapénz. Én festő vagyok, az a dolgom, hogy fessek. Ezt kell tennem.

– És mit kell önnek festenie?
Nehéz erre válaszolni… Az az érzésem, hogy olyan összefüggéseket, összhangokat érzékelek a létben – egy szál virágban, vagy az egész társadalomban –, amelyek mellett az emberek többsége elmegy, anélkül, hogy észrevenné. Én ebben az „összhangzásban” az abszolútum jelét, jelenlétét érzékelem. Úgy érzem, az a feladatom, hogy erre felhívjam a figyelmet. Ez a dolgom.

– És miként lesz ebből az érzetből kép, amelynek formái, színei vannak?
– Régen teljesen nonfiguratív képeket festettem. Ott az a háromszög alakú kép, aranyban ezzel az izgatott csőmotívummal, amely egy fej körvonalaira emlékeztet. Az egésznek van valami ikonszerű hatása is… A vendégkönyv tanúsága szerint voltak, akik az Istent „olvasták” ki belőle: az arany háttér a mennyei dicsőség érzetét keltette, a cső pedig, amelyben általában folyik valami, arra a szüntelen áramlásra emlékeztetett többeket is, amely az Isten és a világ, a teremtő és a teremtett között működik.

– Újabban inkább figuratív képeket alkot…
– Sajnálom, hogy érzéketlenebbek lettek az emberek az absztrakció iránt. Ha ők nem jönnek közelebb a képhez, a képnek kell közelebb mennie hozzájuk. Természetesen nem a lényeg változik (lásd Kandinszkij), de más formai megoldásokkal – akár a figurativitás révén – megközelíthetőbbé válik. A stílus nem a stíluselemek mikéntjéből, hanem az alkotó személyiségéből fakad.

– Vannak, akik azt vallják: a művész alkosson, ne tegyen engedményt. Ön engedményt tett?
– Amit ez ügyben tettem, az nem engedmény, inkább úgy mondanám: gesztus. A művésznek, akárcsak az igehirdetőnek, azon a nyelven kell beszélnie, amelyen a közönség ért. De a képpel és a szóval egyaránt csak az igazat szabad mondani.
Az igazi műalkotás transzcendens tartalmat hordoz – ha „kibetűzik” belőle a nézők, ha nem –, túlmutat a tér és idő mindennapi kategóriáin, mindazon, ami az ember hétköznapjait betölti. Ettől művészet a művészet. Nem egészen egyenletes szinten alkotnak még a legnagyobbak sem, vagyis nem mindig azonos mértékben sikerül megragadnia az elkészült műnek azt a bizonyos többletet, de ezzel az igénnyel kell dolgozni. A művész nem arra kapja a tehetségét, hogy büszkélkedjék vele vagy fényesen éljen belőle, hanem hogy kamatoztassa.

– De mit ér az a műalkotás, amelyet csak az alkotója lát? Ebben a műteremben is sok elkészült, de el nem adott kép van…
– Kevés a kiállítási alkalom, kevés a galéria, művészeti közéletünk ezer gonddal küszködik: nem könnyű megmutatnia az alkotónak az újabb munkáit. De ami elkészült, ami megvan, az ha nem most, valamikor mégiscsak látható lesz. És ha benne van az időn és téren túlmutató többlet, érvényes lesz akkor is.

 

Magyar Gábor 1953-ban született Budapesten. A piarista gimnáziumban érettségizett. Művészi fejlődésére Bálint Endre, Korniss Dezső és Deim Pál voltak leginkább hatással. 1983 óta mutatja be munkáit önálló és közös kiállításokon, itthon és külföldön. Képei számos magyar közgyűjteményben is láthatók. Legutóbb 2008-ban a Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálén nyert díjat egyik alkotásával.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..