Fotó: Merényi Zita
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia idén Horváth Kálmánnét, a Katolikus Karitász győri csoportjának önkéntesét tüntette ki a Szent Erzsébet Rózsája díjjal.
Rózsika néni a könnyeivel küszködve mesél arról, hogyan találkozott először a karitász önkénteseivel. „2010 telén történt. Az anyagi helyzetünk akkoriban a mélyponton volt, úgy alakult, hogy négy éven át havi 75 ezer forintból kellett megélnünk a férjemmel. A karitász önkéntesei az egyik áruházban szólítottak meg, azt kérdezték, hozzá tudnék-e járulni valamivel a gyűjtéshez. Sajnos nekem is szükségem volna a segítségre – válaszoltam. Erre feljegyezték a címemet, és este becsöngettek hozzánk egy nagy élelmiszercsomaggal. Azonnal felajánlottam, hogy bármiben szívesen segítek, ha a hasznukra tudok lenni. Szeretettel fogadtak, hívtak a központjukba. Így kezdődött az ismeretségünk.”
Mindössze nyolc év telt el azóta, hogy Horváth Kálmánné önkéntesként bekapcsolódott a győri karitász munkájába, és most ő a Szent Erzsébet Rózsája díj kitüntetettje. Mi az a rendkívüli benne, ami miatt csoportjának vezetői úgy gondolták, a nyilvánosság elé kell tárniuk az életpéldáját? Kérdésünkre a választ akkor kaptuk meg, amikor megismertük Rózsika néni életszemléletét, küzdelmekkel teli múltját és mindennapjait. Horváth Kálmánné feladatként éli meg, amit a sors rámér. A családjában van egy mondás: „Rázd meg magad, Kovács vagy!” Ennek szellemében él, és mindig feláll, ha nehézségek érik. Bár neki magának is sok a gondja, szívesen vállal szolgálatot az önkéntesek közösségében a rászorulókért. Összekapaszkodnak, és egymásból merítenek erőt, így segítenek a bajban lévőknek. Beragyogják a velük kapcsolatban állók hétköznapjait.
Győrben egy lakótelepi lakásba kalauzol minket a GPS. Horváth Kálmánék a VIII. emeleten laknak. Rózsika néni nyit ajtót, a szobába invitál, süteményt, kávét tesz elénk. Néhány napja jött haza a kórházból egy korábbi daganatműtét utáni kontrollvizsgálatról. Örömmel újságolja, hogy a férje ma le tudott menni sétálni. Cukorbeteg, s emellett fél éve ő is kemoterápiára jár. Ahogy a helyzetükről mesél, hangjában nyoma sincs a panasznak, tényeket közöl.
Rózsika néni élete korán összefonódott a betegséggel. Ötéves volt, amikor az óvodában véletlenül egy hinta alá lökték. Külső sérülés nem történt, de a kislány estére rosszul lett. Édesapja a karjába vette, és közlekedési eszköz híján gyalog indult vele Öttevényből Győrbe. Abdán felvette őket egy lovas kocsi. A gyerek már életveszélyes állapotban volt, mire a kórházba értek. Megműtötték, eltávolították az egyik veséjét. Másnap kiderült, hogy a gyomra is megsérült. Vérátömlesztésre volt szüksége, kiskatonák sorakoztak a kórház folyosóján, hogy vért adjanak neki. Az orvosok hónapokon át küzdöttek az életéért. A júniusban történt sérüléséből a következő év májusára épült fel annyira, hogy hazamehetett a kórházból. A sok szenvedésbe a kislány beleőszült.
Mégsem a betegségről szóltak számára a gyermekévek. Az egy vesével élő lánykát az édesanyja a széltől is óvta, de a négy fiútestvére gondoskodott a „kiképzéséről”. Ő maga pedig minden erejével azon volt, hogy úgy éljen, ahogyan a többi gyerek. Fára mászott, rohangált, sőt, más neve alatt atletizált, mert a sportorvos nem adott neki engedélyt a versenyzésre. Igazi vagány volt. Rózsika úgy emlékszik vissza, hogy boldog gyerekkor adatott neki, szerető szülők és jó testvérek. A családja összetartásával kapcsolatban példaként a következő történetet mesélte: A kórházi ágyon fekve egyszer aggódva azt kérdezte, hogy biztosan meggyógyul-e, mire egy okoskodó barátja azt válaszolta: „Majd ha piros hó esik.” Az ötéves kislány ettől mély szomorúságba esett, mert tudta, hogy piros hó nincsen. „Akkor soha nem leszek egészséges?” – ez járt a fejében. Aztán amikor a karácsonyi ünnepekre hazaengedték a kórházból, egyik reggel arra ébredt, hogy az ablakuk előtt piros pelyhek szállingóznak. A testvérei krepp-papírból galacsinokat készítettek, és a padlásablakból szórták alá a hópelyheket. „Meggyógyulok, piros hó esik!” – kiabálta határtalan boldogságában a kislány.
Az összetartás akkor mutatkozott meg igazán, amikor a család elveszítette az édesapát, s vele együtt a kenyérkeresőt. Szegénység köszöntött rájuk, az édesanya másoknál segített be a háztartásba, és a határban dolgozott. Egy alkalommal a gyerekek nagyon várták haza. Beesteledett, az asztalnál ültek, valami vacsorát remélve. Amikor végre megérkezett, csak tejet hozott, mást nem tudott venni nekik. Lassan iszogatták, hogy tovább tartson. Aztán amikor az édesanya fel akarta akasztani a kötényét a helyére, érezte, hogy szokatlan súlya van. Kiderült, a zsebe tele volt kenyérrel, kaláccsal és szalonnával. Így lett aznap vacsorájuk. „Számomra akkortól kezdve édesanyám volt Szent Erzsébet, aki a kötényében hozza nekünk az ennivalót. Soha nem derült ki, ki tette a zsebébe ” – emlékszik vissza Rózsika.
A családi kapcsolatok ápolása ma is mindannyiuk számára fontos. Az édesanya szép kort ért meg, az öt testvérből pedig ma hárman élnek. Naponta beszélnek egymással. Az édesapjuk annak idején vastagbélrákban halt meg, s ez a betegség örökletesnek bizonyult a családban: sok-sok unokatestvér, nagybácsi, nagynéni halálát okozta. A testvérek időnként eljutnak arra a pontra, hogy már-már feladják a küzdelmet. „Időnként nagyon neki tudunk keseredni, de aztán gyorsan felállunk. Azzal a tudattal élünk, hogy úgy kell elfogadnunk a sorsunkat, ahogyan ránk szabták” – mondja Rózsika. Ha valamelyikük bajban van, így erősítik: Élned kell, hogy lásd felnőni a gyereked, hogy ott lehess az esküvőjén, aztán az unokáid születésénél, és megérd azt is, hogy iskolába mennek. Mindig a következő lépcsőfokig nézz, addig kell eljutnod – biztatják egymást.
Ezt a szemléletet vitte magával Rózsika néni a karitászba is. Munkája az adományba kapott ruhák szortírozásával kezdődött, aztán egyre többféle tevékenységbe bekapcsolódott. Ma leginkább a megváltozott munkaképességűek műhelyében segít. Sokféle feladatot látnak el az itt dolgozók. Bedolgoznak egy papírkereskedőnek, játékállatkákat varrnak. Rózsika ott segít, ahol tud. „Mindig azon agyalok, milyen újdonsággal tudnánk előrukkolni, hogy folyamatos legyen a munkavégzés.”
A közösség sokat segít a tagjainak és a körülöttük élőknek, hogy képesek legyenek feldolgozni az őket érő bajokat. „Nagyon jólesett, hogy meghallgattak és felráztak. Úgy érzem, szeretik is, ha mesélek” – mondja Rózsika néni, és azt is elárulja, hogy a karitász vezetői nem szeretnek nemet mondani. Ha valaki elpanaszolja a gondját, addig keresik a megoldást, amíg meg nem találják. Azonnal igyekeznek lépni, mert tudják, hogy aki gyorsan segít, kétszeresen segít.
A díjazott arról is mesél, milyen családias a légkör a karitászcsoportban. A műhelyben az evangélium felolvasásával és imával kezdik a napot. 10 órakor kávészünetet tartanak, aztán visszatérnek a munkához. Az önkéntesek havonta összegyűlnek a központban kialakított imaszobában. Teát főznek, otthon készített süteménnyel vendégelik meg egymást, köszöntik a születés- és névnaposokat. Németh László pasztorális püspöki helynök tart nekik elmélkedést. „Tátott szájjal hallgatjuk. Nagy hatással van ránk, hogy a saját élményeit is beleszövi az adott témába” – mondja Rózsika néni.
A beszélgetésünk a szobába vonzza Kálmán bácsit is, aki örömmel mutat néhány családi fényképet. Feleségével negyvenhat éve házasok, egy bálban ismerkedtek meg, amikor Rózsika még középiskolába járt. A fiatal lány már az elején megmondta Kálmánnak: „Nem biztos, hogy lehet gyerekem. Gondold meg, kellek-e így is. De a férjem a gondommal együtt szeretett.” Aztán egészséges, stramm fiuk született, ma már ő is ezüstlakodalmas, és két unokára is büszkék lehetnek a nagyszülők.
Rózsika nénit nem kímélte az élet, de mindig megküzdött a nehézségekkel. „A minket érő bajok a hitünket teszik próbára. Az ember hajlamos perlekedni Istennel, hogy miért neki jutott ez a sors. De vallom, a sok próbatétel tesz minket emberré” – mondja a hatvanhét éves asszony, aki egész életében kitartott, minden körülmények között.
