Orvosmisszió Nigériában
Fotó: Lambert Attila

 

 

Mi késztette arra, hogy Afrika leghatalmasabb népességű országába, Nigériába utazzon missziós munkára?

– Mindig érdekeltek a missziós fel­adatok. A nagy­bátyám jezsuita szerzetes, a hatvanas-hetvenes években majdnem húsz évet töltött Dél-Amerikában, az ottani szegény­negyedekben, a favellákban. A mostani utam előzményéhez tartozik, hogy 2015-ben egy orvoscsoporttal Kartúmban jártam. Egy kolléga helyett ugrottam be, de mint kiderült, a cél az volt, hogy a fizetőképes szudáni réteg ne Londonba vagy Szaúd-Arábiába menjen gyógyíttatni magát, hanem Magyarországra. Ez azonban tőlem idegen volt, mivel a szegény emberek gyógyítása szóba sem került. Tavaly elzarándokoltam Medjugorjéba, meghívtak egy tanúságtételre. Utána odajött hozzám egy nigériai atya, Francis Chiawa, elkezdtünk beszélgetni.
A közös imádság után egyértelművé vált a Szűzanya hívása számunkra, hogy szervezzünk Nigériába egy idegsebészeti missziót. Idén januárban kiutaztam, hogy megnézzem, mik a lehetőségek. Nigéria és általában az afrikai országok egészségügyi ellátásáról tudni kell, hogy van egy privát rendszer, ami nagyjából eléri a hazai egészségügy színvonalát, de ide az emberek körülbelül öt százaléka jut csak be. Azok, akik meg tudják fizetni az ellátást. Ez nagyon sok pénz. Emellett van egy állami egészségügyi rendszer, ami szintén fizetős, olyannyira, hogy még az akut esetekért is fizetni kell. Ez jóval olcsóbb, de még ez is sok a lakosság 70-80 százalékának. Nem kap ellátást, ha nem teszi le valaki a letétet. Ha valakit bevisznek az utcáról, annak kell azt letennie, aki beviszi a beteget. Enélkül nincs ellátás. Ez nem humánus rendszer. A keresztény többségű országokban – így Nigériában, ahol hatvan százalék a keresztények száma, a katolikus egyház nagyon erős – létezik a katolikus egyház által működtetett kórházi rendszer, ahol szintén kell fizetni, de ott nincs az, hogy valakit bevisznek, és nem látják el. Ellátják a beteget, és a pénzt csak utána próbálják meg valahogy elkérni. Ez egy erős kórházi hálózat. Januárban vagy tíz kórházban jártunk, és sajnos sehol sem láttam azokat a minimális kórházi követelményeket, amik szükségesek ahhoz, hogy idegsebészeti missziót lehessen szervezni. A legutolsó napon eljutottunk a déli országrészben fekvő ­Onitshába, a Borromeo Szent Károlyról elnevezett egyházi kórházba, ahol volt CT. Ekkor megállapítottam: ez az a hely, ahová lehet egy missziót szervezni. Az elmúlt fél év ennek jegyében telt, ami legfőképpen az adományok gyűjtését jelentette, összeszedni a pénzt azokra a minimális eszközökre, amelyekkel el lehet indítani, mondjuk a hatvanas évek színvonalán egy idegsebészeti műtőt. Ez sikerült is, alárendelve mindent a Szűzanyának, imádsággal. Végül is összejött minden ahhoz, hogy elindulhasson ez a misszió.

Egyedül ment ki Nigériába, vagy másokkal együtt?

– Pataki Gergely plasztikai sebész barátom öt nappal később jött utánam, akivel 2002-ben létrehoztuk a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt. Ő már szervezett az alapítvány nevében sikeres bangladesi missziókat, és azt mondta, velem jön, hogy megnézze, milyen a helyzet Nigériában a plasztikai sebészet területén. Természetesen itt nem a szépészeti plasztikai sebészetről van szó. Rengeteg égési baleset történik, melyek következményeként szörnyű összehúzódások keletkeznek a gyerekek végtagjain, arcán, nyakán, nem tudja kinyújtani a könyökét, nem tudja elfordítani a fejét, a megégett testrészeit az összezsugorodott bőr és kötőszövet rögzíti, nem tudják a szemüket becsukni, szájukat kinyitni. Gergely ezeket a sérülteket látta el, a majd háromhetes kinti ottlétünk idején sok műtétet végzett.

Mi adta az ötletet az említett alapítvány létrehozására?

– 2002-ben nagyon szíven ütöttek Teréz anya szavai: „Nálam a szeretet cselekvést jelent.” Az a felismerés is motivált, amit H. Boulad jezsuita atyától tanultunk, hogy minden jó úgy kezdődik, hogy valaki kimondja valami rosszra, „ez így nem mehet tovább”, meg kell változtatni. Az alapítványunk megalapítására ez inspirált minket. A legkiszolgáltatottabbak közé tartoznak a magzatok, akik nem tudnak védekezni az abortusz ellen. Idetartoznak a kómás betegek. Az orvosi missziós részét Gergő indította el Bangladesben. Mind­ez most kibővül az idegsebészeti misszióval. A plasztikai sebészet esetében össze lehet gyűjteni előre a betegeket, ezek elektív műtétek. Az idegsebészeti beavatkozások viszont többnyire akut vagy szubakut műtétek. Lehet, hogy a beteget nem kell azonnal megoperálni, de ha az ember fejében van egy nagy daganat, akkor azt néhány héten belül el kell távolítani.

Mi a célja a nigériai misszióval?

– Megszervezni egy folyamatos nemzetközi idegsebészeti szolgálatot. Januártól kezdve leveleket írtam az összes európai idegsebészeti társaság elnökének, hogy terjesszék ezt a missziós elképzelést. Jelen pillanatban rajtam kívül van tíz jelentkező. Jövő januártól megpróbálunk felállítani egy folyamatos idegsebészeti szolgálatot az Onitsha városát magában foglaló Anambra megyében, főleg a szegények számára. A nigériai elithez tartozók meg tudják fizetni a privát orvosi ellátást, a felső középosztály a fizetős államit, de a fennmaradó nyolcvan százalék semmit nem tud megfizetni. Négy-ötmillió emberről van szó, nekik próbálunk megszervezni egy szolgálatot, és betanítani ottani kollégákat, akik hajlandók ebben részt venni, akár úgy is, hogy elhívjuk ide, Magyarországra képezni őket. Túl vagyunk az első háromhetes misszión, nagyon nehéz körülmények között hoztunk létre az említett hatvanas évek szintjét elérő műtőt. Nagyon nehéz műtéteket végeztünk, várandós kismamának volt óriás agy­daganata, már megvakult, most már az életéért kellett küzdenünk. Sikerült megmenteni.

Doktor úrról köztudott, hogy csaknem másfél évtizede napi rendszerességgel végez a hivatalos kórboncoláson belül agyi műtéteket, és ezt be akarja vezetni itthon és Európában. Mennyire volt ez segítség a háromhetes nigériai missziós munka során?

– Nagy segítséget jelentett ez számomra. Több ezer, legnehezebb helyzeteket modellező műtéteken vagyok túl. Ez óriási biztonságot ad az élő legnehezebb agyműtéteknél is. Ennek különösen akkor van jelentősége, amikor egyéb, a beavatkozást nehezítő körülményekkel is szembesülök, mint Nigériában: hatalmas a forróság, nem kapom azt a műszert, amire éppen szükségem lenne, nem tudok kommunikálni rendesen műtét közben, mert bár beszélnek angolul, de a kiejtés egészen más, nehezen érthető. Fizikailag csak kézi koponyafúró van: ezzel kinyitni a koponyát például az említett várandós kismamánál, három órán keresztül tartott. Az ember addigra már szinte teljesen elkészül az erejével abban a nagy forróságban, és a tulajdonképpeni műtét még csak akkor kezdődik. Extra nehézségekkel szembesültünk. Természetesen itthon is vannak nagyon nehéz műtétek, de a team együtt van ezekre, és ez óriási könnyebbség az ottani viszonyokkal szemben.

Mennyi műtétet végzett a három hét alatt?

– Idegsebészeti műtétet csak hetet, de hosszúak voltak. Kifejezetten nehéz beavatkozások voltak, gerinc- és agyműtétek. Gergő kollégám pedig több mint húsz plasztikai, rekonstruktív műtétet végzett, égetteken, ezek nem közvetlen életmentő operációk voltak, de óriási életminőség-javító műtétek. Mindkettőnk számára rendkívüli nehézséget okozott a steril körülmények biztosítása, ez nem hasonlítható össze az európai helyzettel. Az is igaz azonban, hogy az afrikaiaknak jobb az immunrendszerük, nem találkoztam például komoly sebfertőzéssel, pedig szinte törvényszerű lenne. Sok beteget hagytunk hátra, csepp vagyunk a tengerben, de a tenger is cseppekből áll. Ezt is Teréz anya hirdette, nagyon igaz minden segítő munkára.

Az ottani orvosok hogyan fogadták Önöket?

– Nagy szeretettel és örömmel, sokat tanultak az elvégzett műtétekből. Kaput nyitottunk, és remélem, hogy a Szűzanya áldásával folytatódik ez a misszió. Minden reggel

6-kor mise volt a személyzetnek a kórházban, vasárnap körmenet, amin a betegek is részt vettek. Nagy alázatra neveli az embert az ima és a böjt, mert még a jó cselekedetek mögé is elbújhat önzés, gőg. Megtapasztaltam: abban a pillanatban, amikor úgy éreztem, hogy ez az én kezdeményezésem, erőt vett rajtam az önelégültség, hogy mennyi jót tettünk ma is, elkezdett széthullani mindaz, amit addig felépítettünk. Összezavarodtak a dolgok, és rengeteg probléma adódott az amúgy is problematikus helyzetben. Eszembe jut erről, hogy amikor a ferencesek rendje, nem sokkal megalakulása után válságba jutott, az alapító Assisi Szent Ferenc azt kérdezte: Uram, mi lesz a rendemmel? Krisztus pedig visszakérdezett: A te rended, Ferenc? Mindent nagy alázattal kell csinálni, tisztában lenni azzal, hogy akármennyit tanul, képezi magát az ember, a Jó­isten áldása, a Szűzanya közbenjáró segítsége nélkül nem megy.

Tervezik-e a nigériai misszió folytatását? Hogyan lehet Önöket támogatni?

– Elsősorban imával. A www.cselekves.org oldalon le van írva a többi. Eldöntöttük a felségemmel: van évente nyolc hét szabadságunk, ebből a felét rááldozzuk az idegsebészeti missziós munkára. Meggyőződésem: európai szinten kellene ezt folytatni. Az, hogy nem idehozni kell a bajt, hanem ott megoldani, nem csupán politikai szlogen, hanem a lényeg kifejezése. A afrikai egészségügyben borzasztóan kevés a fizetés. Egy műtősnő havi száz dollárt keres, egy ápoló nyolcvan-kilencven dollárt, egy rezidens három-négyszáz dollárt, egy kórházigazgató, aktív sebész nyolcszáz-kilencszáz dollárt. Ez nem sok pénz, de eszük ágában sincs elhagyni a hazájukat, és örülnek minden segítségnek. Ha Európa orvosai elszánnák magukat a missziókra, sokkal nagyobbat lendíthetne az egész menekültkérdésen, mint hogy idejönnek tetterős, munkára képes férfiak szerencsét próbálni egy számukra teljesen idegen környezetben. És most nem a valódi menekültekről, hanem a gazdasági migránsokról beszélek. Nekünk kellene odamennünk hozzájuk, tanítanunk őket, aminek hatására gyorsan fejlődnének. És ez minden szakmában így van. Ezt próbálom népszerűsíteni az idegsebészeti nemzetközi kongresszusokon.

Említette, hogy Nigéria népességének hatvan százaléka keresztény. Mennyiben más az ő hitük, mint az európaiaké, beleértve magunkat is?

– Nigéria keresztények lakta területein óriási a hit. Európát a keresztény Afrika egyszer talán megmentheti. A templomok hatalmasak, több ezren férnek be, zsúfolásig megtelnek vasárnaponként, a népesség nyolcvan százaléka elmegy a misére, ez országosan százmilliós számot jelent. A szegénység nagy, de a nigériaiak többsége szereti a hazáját, nem akar onnan eljönni. Az ottani élő hit sok mindenben megmutatkozik. Európában hatalmas az abortuszok száma, Nigériában ez nincs így. Családonként hét-nyolc gyerek születik. A házastársak hűségesek egymáshoz, nincs az az iszonyú sok válás, mint Európában. Ez is a mélységes hitükből következik, szem előtt tartják Jézus Krisztus szavait és az Egyház arra épülő tanítását a szentségi házasságról. Az egyik szentmisén felkérésre tanúságot tettem, és megmondtam őszintén: idejöttünk segíteni, de mi sokkal többet kapunk lelkileg, mint amit adni tudunk szakmailag, fizikailag. Fölemelő élményben volt részünk. Megjegyzem: az ehhez hasonló missziós munka annak való, aki komolyan veszi a Szűzanya védnökségét. Lehet, hogy ezért sokan megmosolyognak, ami nem baj, mert Ábrahám felesége, Sára is megmosolyogta az Urat, amikor közölte velük, hogy bár elmúlt az asszonyi természete, egy éven belül megszüli Izsákot. Az Isten volt az első, akit kinevettek. Nekünk is el kell fogadni, hogy az embert kinevetik a hitéért. Egyben ez egy szűrő is, mert az a francia, görög vagy német idegsebész, aki jelentkezik, és látja leírva, hogy ez a misszió a medjugorjei Szűzanya által van rendelve, akkor vagy azt mondja, hogy én ezekkel nem foglalkozom, vagy jelentkezik, és akkor komolyan hisz ebben. Erre szükség is van, mert nagy a megpróbáltatás, de hatalmas öröm is részt venni ebben a misszióban. Szükségünk van tehát a Szűzanya segítségére.