Mikor a keresztény öröm ragyogó távlatait akartuk bemutatni, akkor ezt nem azért tettük, hogy közületek bárki is elcsüggedjen, tisztelendő testvérek és szeretett fiaink, ha azt észleli, hogy lelke bizonytalanul ingadozik, mikor Isten szól hozzá. Ellenkezőleg, érezzük, hogy a mi örömünk éppen úgy, mint a tiétek, csak akkor lesz teljes, ha együtt bizakodva fordulunk a hit szerzőjéhez és beteljesítőjéhez, Jézushoz, aki a felkínált öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, s ezért most Isten trónjának jobbján ül. Igen, gondoljatok rá, aki a bűnösök részéről akkora ellenkezést viselt el, hogy ne lankadjatok, és el ne csüggedjetek lelketekben (Zsid 12,2–3).
Minthogy pedig az Atyaisten arra hív bennünket, hogy bőségesen részesüljünk Ábrahám örömében és a Bárány lakomájának örök ünneplésében, ezt a hívást minden emberhez intézi. Ezt a hívást minden ember meg is hallhatja, ha figyelmes és készséges, különösen ebben a szentévben, amikor az egyház az isteni irgalomnak a kincstárát nagylelkűbben megnyitja mindenki számára. „Az ígéret nektek és fiaitoknak szól, és azoknak is, akik távol vannak; mindenkit meghívott az Úr, a mi Istenünk” (ApCsel 2,39).
Isten népére nem gondolhatunk csak úgy, elvontan, s azért tekintetünkkel mindjárt a gyermekek világát karoljuk át. Ha családjuk szükséges szeretetében biztonságérzetet kapnak, képesek lesznek a dolgok felfogására, megcsodálására, s arra, hogy bizalommal legyenek mások iránt, és hogy tudjanak adakozni. Ezek a kicsinyek a legalkalmasabbak arra, hogy az evangélium örömét megízleljék. Mindaz, aki be akar lépni Isten országába, így int bennünket Jézus, figyelje meg mindenekelőtt a gyermekeket (Mk 10,14–15). De azután mindazok felé fordulunk, akik teljes felelősséggel állnak a család, a művészet, a társadalmi élet élén. A rájuk nehezedő feladatok terhe nagyon gyakran megakadályozza őket ebben a rohanó világban, hogy a mindennapi élet örömeit élvezzék. Pedig ezek az örömök mindenkinek rendelkezésére állnak, és a Szentlélek segíteni is akar mindenkinek, hogy megtalálják, megtisztítsák őket, és bőven részesedjenek bennük.
Gondolunk arra a sok emberre, akik a szenvedések szorongatásában élnek, és azokra, akik közelednek már életük végéhez. A testi és lelki szenvedések ajtaján azonban Isten, az örömök adományozója kopogtat, nem kárörvendőn, hanem azért, hogy véghezvigye hihetetlennek tűnő művét: a fájdalmat örömmé akarja változtatni.
Azok felé is fordulunk figyelmünkkel és szívünkkel, akik Isten népének látható keretein kívül élnek. Ők, ha életükben alkalmazkodnak lelkiismeretük belső szavához, melyben Isten szava visszhangzik, az örömhöz vezető úton vannak.
Isten népe azonban nem haladhat előre, ha nincsenek vezetői. Ezek a lelkipásztorok, hittudósok, a lelki élet mesterei, a papok és mindazok, akik velük együttműködnek a keresztény közösségek helyes irányításában. Az ő hivatásuk az, hogy segítsék testvéreiket, hogy a világi élet és események közepette rálépjenek az evangéliumi öröm útjára, hiszen ezekben zajlik le az életük, és ki nem menekülhetnek közülük.
Isten végtelen szeretete valóban arra ösztönzi az embereket, hogy a mennyei város felé törekedjenek; mindazokat, akik a világ különböző tájairól jönnek ide e jubileumi szentévben, vagy már itt is vannak a jubileumi évnek ebben az időszakában, vagy még távol vannak. Minthogy pedig mindnyájan, akik meghívottak vagyunk, különböző mértékben ugyan, de bűnösök vagyunk, szükséges, hogy most felhagyjunk szívünk megkeményítésével, és törekedjünk meghallani az Úr szavát; fogadjuk el a kegyelemnek és irgalomnak azt a feltételét, amelyet Jeremiás próféta hirdetett: „Megtisztítom őket minden vétküktől, amelyet elkövettek ellenem, és gonoszságaiktól, amelyekkel megbántottak és elpártoltak tőlem. Jeruzsálem az én örömöm, dicsőségem és hírnevem lesz a föld színén minden nemzet előtt” (Jer 33,8–9). Minthogy a megbocsátás ígérete és minden más ígéret is a megváltó Jézusnak, a szenvedő Szolgának áldozatából nyeri erejét, ő és csak ő szólíthat fel bennünket az emberiség e nagy válságában: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Az Úr annak megértésére indít, hogy a tőle kívánt megtérés nem jelent visszatérést a múlthoz, mint ahogy az a bűnöknél történik. Ellenkezőleg: a megtérés a helyes útra térést jelent, előrehaladást a szabadságban és a helyes örömben. Megtérésünk egyszersmind válasz a jóságos, megtisztelő és sürgető hívásra: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és terhet hordoztok, és megenyhítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok, és megtaláljátok lelketek nyugalmát” (Mt 11,28–29).
Van-e súlyosabb teher, mint a bűn? Milyen szerencsétlenség hozhat nagyobb magányt, mint a tékozló fiú nyomora, amelyet Szent Lukács festett le evangéliumában. És van-e meghatóbb találkozás, mint a szenvedő és irgalmas atyának a találkozása a becsületes életbe visszatérő fiúval? Ugyanolyan öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnös fölött, mint kilencvenkilenc igaz felett, akinek nincs szüksége megtérésre (Lk 15,1). Márpedig ki van bűn nélkül, Krisztust és az ő szent Anyját kivéve? Így lesz a szentév is minden nép számára az ujjongás ígérete, minthogy felszólít arra, hogy bűnbánattal térjünk vissza Atyánkhoz, s egyben meghívás arra, hogy újból megtaláljuk a kiengesztelődés szentségének jelentőségét és gyakorlatát. A lelki élet legkiválóbb hagyományai arra késztetnek minket, hogy buzdítsuk a híveket és lelkipásztoraikat a súlyos bűnök megvallására, és arra, hogy a gyakori gyónás továbbra is az életszentség, a béke és öröm bőséges forrása marad.
