Januári százszorszép

Gyógynövény a százszorszép, ahogyan Velence, Firenze vagy Róma s más városok vigasztalón gyógyítók az élet slampos útjain.

Virága van a télnek? A leírásban ez áll a százszorszépről: Bellis perennis. Vagyis évig tartó, folytonos szépség. Nem számít évszak, jó idő, rossz idő, kibontja virágzatát, bár szokatlan a január az ő nyitó idejében is. Kérdezném, mikor küldte a Teremtő, hogy írt hozzon sebre, zúzódásra, levele saláták nemes hatását serkentse. Nem hiszem, hogy válaszolna, más az ő nyelvük, mint azoké, akik az élők más kategóriáiba tartoznak; a növényi virágélet azonban mégis közelebb van hozzánk: üzen színnel-illattal.


Csoda ez a téli virágzás, s főleg hogy „érzelem nélkül / roskad a világ küszöbömre / a sövény mögött / fa szívébe vág a fejsze”, amint Büki Attila barátom mondogatja poétikusan. De elérhető-e a küszöb (a limes, mely Róma aranykorában védelmi vonal volt), ahol ki kellene szakadni a hétköznapokból, meg kellene állni és átgondolni: két világ közt mozgunk, érzékeljük idejét Mignonnak és százszorszépnek, tér-idő változásának benső perceit. Egyetlen döntésen múlik, melyiket „fogadjuk örökül”: azt-e, amely már régen megszokottá vált, vagy amelyik télben-fagyban is képes százszorszépet fakasztani. Ez utóbbi a mi keresztény optimizmusunk. „Valahogy meg kell szakítani a dolgok természetes menetét” – üzeni a ferences Richard Rohr, és Norwichi Juliána, az anglikánok által is nagyra becsült középkori misztikus sorait idézi: „Isten a valódi belső természetünk szerint ítél meg bennünket, amely mindig egészként, biztonsággal és sértetlenül áll előtte örökre. Egyetlen ítélete az igazságosságból fakad, míg a mi ítéletünk a külső, változékony természetünkből. Láttam, hogy ítéletéhez sosem kapcsol egy kicsike szemrehányást sem.”

Tehetek „szemrehányást” a százszorszépnek, hogy az esztendő első hónapjában sem mond le önjelenlétéről, bátran szembenéz hóval- jéggel? Tán azért, hogy megérintsen ilyenkor is, az igazat, szépet érezzem, s azt, hogy az élet folyton áramlik bennünk.

Simogató a kis virágok valósága januárban, amikor ez szinte teljesen lehetetlennek tűnik. Mégis lehet mindig természetes az, amit szeretünk –, szeretetünk hordoz. Lírai gyöngédség? Érzés-értelem szintézisében a normális elfogadása, amely mégis más annak, aki „Istent meg – találta már”, és végleges módon beleszeretett. Biztos pont lett az életében ez a szerelem, meghatározza, mi vár rá reggel, este, mit olvas, néz tévében, moziban, kivel barátkozik és így tovább. Pedro Arrupe jezsuita generális fogalmaz hasonlóan, aki leszögezi: „Szerelembe kell esni, szerelmesnek maradni, az majd eldönt mindent.”

Manapság – szekularizált világban, élethangulatban – gyakori betegség beleszólni mások életébe, gyakran szétválik egyéni és társadalmi felelősség. Rohr páter egyértelmű véleménye: „Mindössze annyi illetékességünk van mások életében, amekkora életutat mi bejártunk, amiről tudjuk, hogy igaz. Annyiban van jogunk beleszólni.”

Változó, nehéz ösvényeken járunk, gyakran fürkészünk „nevesincs hölderlini egeket”, miközben lélektájaink elvesztik „parkjaink tavaszát”.

A félénk Mignon az utolsó felvonásban kimondja, amit eddig rejtegetett: szereti a megmentőjét. A százszorszép végsőkig kitart virágzása mellett.

Norwichi Juliána pedig meggyőződéssel ismétli a krisztusi szavakat, melyeket magánkinyilatkoztatásban hallott: „Minden jó lesz, minden jóra fordul.”