Örvendjetek az Úrban

Minden más teremtménynél jobban megértette, hogy Isten csodás dolgokat művel, és azt, hogy szent az ő neve, és hogy kimutatja irgalmát, felmagasztalja az alázatosakat, és hűségesen megtartja ígéreteit. Mária életpályája, amint külsőleg látszik, semmiben sem tért el a megszokott életmódtól, de mindig Isten legkisebb jeladásán is elmélkedett szívében. Bőségesen jutott neki a szenvedésekből; végig ott állt a kereszt mellett, és mint a fájdalmak anyja lelkileg egyesült az ártatlan Szolga áldozatával. De a feltámadás örömére is teljesen kitárult a lelke, majd teste és lelke felvitetett a mennyei dicsőségbe.

Az emberek közül ő részesült elsőként a megváltásban: már fogantatásától kezdve szeplőtelen volt. Ő lett a Szentléleknek semmi máshoz nem hasonlítható hajléka és Megváltójának legtisztább lakása, Isten legkedvesebb leánya és Krisztusban mindenki édesanyja. A földi és megdicsőült egyháznak is tökéletes előképe. Izrael szent leányának életére milyen csodálatos módon ráillenek az új Jeruzsálemre vonatkozó szavak: „Ujjongó örömmel örülök az Úrban, lelkem ujjong az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, s az igazi élet köntösébe burkolt; mint a vőlegényt, aki koszorút visel, s mint a menyasszonyt, aki ékszerekkel díszíti magát” (Iz 61,10). Mivel a legközelebb állt Krisztushoz, magába gyűjtötte mindazt az örömöt, amelyet az egyháznak ígértek, és örvend ebben a tökéletes boldogságban. Szent örömmel teljes Anya! S amikor hívő gyermekei a reménység és kegyelem anyjára tekintenek, méltán nevezik őt örömük okának.


Mária után azok tárják elénk a legtisztább és legderűsebb örömöt, akik a leghűségesebb szeretettel ölelték át Jézus keresztjét. A vértanúk, akikben a Szentlélek a legszörnyűbb testi kínzások közepette is felkeltette az égi Jegyes eljövetele utáni vágyat: Szent István úgy halt meg, hogy nyitva látta az eget; ő nyitja meg Krisztus tanúinak végeláthatatlan sorát. Ma is vannak sokan, akik a föld különböző tájain önmagukat és mindenüket Krisztusért önként kockáztatják, és elmondhatják magukról Antiochiai Szent Ignác szavait: „Élőként írok nektek, de már kívánok meghalni. Földi vágyaimat már keresztre feszítették, és nincs már bennem földi dolgok szeretetlángja, hanem csak csobogó forrásvíz, amely azt suttogja belülről: Jöjj az Atyához” (Róm 7,2; Patres apostolici, Funk, I. Tübingen, 1901, 261.).

Valóban, az egyház ereje, a győzelembe vetett biztos reménye és öröme, melyben vértanúinak küzdelmét ünnepli, a kereszt nagyszerű termékenységéből fakad. Ezért mondhatta kiváló elődünk, Nagy Szent Leó, amikor itt e római püspöki székből Szent Péter és Pál apostol vértanúságát magasztalta: „Értékes az Úr előtt szentjei halála, s a kegyetlenség semmiféle neme sem zúzhatja szét a krisztusi kereszt titkában alapított vallást. Az üldözések nem apasztják, hanem inkább növelik az egyházat, és az Úr szántóföldje mind dúsabb vetésbe szökken, mert azok a búzaszemek, amelyek egyenként kihullnak, megsokszorozódva születnek újjá” (Sermo, 82, Péter és Pál ünnepére, 6, PL 54,426).

Sok hely van az Atya házában, és azok számára, akiknek a lelke a Szentlélek szeretetében ég el, sok mód és alkalom nyílik arra, hogy önmaguknak meghaljanak, és a feltámadás örömére jussanak. Bár nem a vérontás az egyetlen út, az Isten országáért vállalt szenvedést szükségszerűen meghozza a hősi szeretet, amelyről a lelki élet mesterei sok magasztaló szót mondanak. Ezek a belső tapasztalatok a keleti és nyugati misztikus hagyományokban egyaránt megtalálhatók. Azt tanúsítják, hogy ugyanaz a lelkeknek útja per crucem ad lucem, kereszten át a fényre, ebből a világból az Atyához, a Szentlélek éltető ihletében.

A lelki élet mesterei különféle üzeneteket hagytak hátra az örömről. A keleti atyák számos tanúságát adták a Szentlélekben érzett örömnek. Órigenész többször is leírta annak az embernek az örömét, aki eljutott Jézus bensőbb ismeretére; a lelket elárasztja az ujjongás, mint az agg Simeonét: Jézust magához öleli a templomban, amely az egyház, örvendezik az üdvösség teljességének, mert azt tartja karjában, akiben a világ kiengesztelődött Istennel (In Lucam, Pred. 15, PG 13, 1838–1839.). A középkorban pedig többek közt Nicolaus Cabasilas, keleti származású lelkivezető szemlélteti, hogyan fakad Isten szeretetéből a legnagyobb öröm (De vita in Christo, VII, PG 150, 703–715.). A nyugatiak köréből csak néhányat akarunk említeni azok közül, akik a szentség és öröm útjáról tanítottak: Szent Ágoston, Bernát, Domonkos, Loyolai Ignác, Keresztes János, Avilai Teréz, Szalézi Ferenc, Bosco János.

Mégis szeretnénk három olyan személyt külön is felidézni, akik ma is vonzzák a keresztény híveket. Első helyen legyen szabad megemlítenünk a szegény és alázatos Assisi Ferencet, akinek földi maradványait a szentév folyamán sok zarándok fel fogja keresni. Amikor Ferenc mindent elhagyott Krisztusért, akkor a Szegénység úrnő segítségével felismert valamit abból az ősi boldogságból, amely a teremtéskor Isten lelkéből tört elő. Teljes lemondásban élt, és akkor énekelte el a halhatatlan értékű „Teremtmények énekét”, a Naphimnuszt, amikor már majdnem vak volt. Zengte naptestvérünk dicséretét, s az egész teremtett világét, mert szemében a világ az isteni dicsőség fényestiszta tükre volt. Megénekelte halál nénénk érkezése feletti örömét is: „Boldogok – mondta –, akik beleolvadnak a Te szent akaratodba.”

A mi időnkben Lisieux-i Szent Teréz mutatta azt a meredek, de lendületes utat, mely a tökéletes istenátadásra vezet, és erre bízta kicsiségét is. Nem volt ismeretlen előtte Isten távollétének érzése sem, amelyet századunk különös módon megtapasztal. „Néha kismadárnak érzem magam, és úgy tűnik nekem, hogy az ég semmi más, mint csupa felhő, amely eltakarja Istent. Ez az az idő, amikor a szegény és gyönge lelkecske tökéletes örömöt élvez. Milyen öröm neki ezek ellenére ott maradni, s arra a láthatatlan fényre szegezni szemét, amely most hitünk mögé rejtőzik” (175. levél, önéletrajzi kéziratok, Lisieux, 1956, 52.).

Végül miért ne említhetnénk meg Maximilian Kolbét, Szent Ferenc igaz tanítványát, aki korunk embere előtt ragyogó példaként tündöklik. Azokban a szörnyű időkben, amelyek korunknak annyi vérontást jelentettek, önként feláldozta magát, hogy egy ismeretlen embertársát megmentse a haláltól. A tanúk beszámoltak nekünk arról, hogy az ő békéje és derűje meg öröme a fájdalmak helyét, amely inkább a pokolhoz hasonlíthatott, a maga és szerencsétlen társai számára szinte az örök élet előcsarnokává tette.

Az egyház fiainak életében ez az Úr Krisztus örömében való részesedés nem választható el az eucharisztikus szent titkok ünneplésétől, amelynek során Krisztus testével táplálkozunk és vérét isszuk. Vándorokhoz hasonlóan valóban felüdülünk az örök haza felé menetelés közben, és szentségileg részesedünk az örök örömök üdítő poharában.

Az ilyen távlatba helyezett bőséges és bensőséges öröm, mely már ebben az életben árad a valódi keresztények szívébe, úgy jelenik meg, mint maga az élet és szeretet, mely önmagát árasztja szét, mert az a jellegzetes ismertetőjegye. Ez az öröm, mivel isteni és emberi egyesülésből származik, még általánosabb egyesülésre törekszik. Azoknak a lelkét, akik ezt megízlelték, már semmi sem tudja arra késztetni, hogy önmagukba zárkózzanak. Ellenkezőleg, arra nyernek ösztönzést, hogy szívüket valóban katolikus módon az egész emberi társadalom felé kitárják, és ugyanakkor szüntelenül az örök javak után vágyakozzanak. A vallásosabb keresztényekben jobban tudatosul saját számkivetettségük; védelmet nyernek az Isten országáért végzendő munka abbahagyására csábító kísértés ellen. És végül arra ösztönzi őket, hogy tevékenykedve siessenek a Bárány mennyei lakomájára. S mivel az öröm a földi küzdelem rövid ideje és a végleges otthon örök békéje között lebeg, mindkettő felé egyenletes vonzást érez a Szentlélek vezetésének törvénye szerint: „Ha most, amikor még csak a zálog van kezünkben, azt kiálthatjuk: Abba, édesapa! – mi lesz akkor, amikor majd a feltámadás után színről színre látjuk őt? Mikor majd minden tag harsogva zengi az ujjongás himnuszát annak tiszteletére, aki feltámasztotta őket a halálból, és örök életet ajándékozott nekik. Ha az embert körülölelő zálog az »édesapa« megszólítást csalja ajkunkra, mit eszközöl majd a Szentlélek teljes kegyelme, amelyet az emberek Istentől nyernek majd? Az Atya akaratából hasonlóságot és tökéletességet ad majd: Isten képére és hasonlatosságára alakítja majd át az embert”

(Irenaeus: Adversus haereses, V, 8, 1, PG 7, 1142.). A földön a szentek jelentik ennek az állapotnak az első bemutatását.