Soha meg nem szűnő teljes közösségben van az Atyával: „Mindenem a Tied, és ami a Tied, az az enyém is” (Jn 17,10). Az Atya átadja a Fiúnak az ítélet, vagyis az élet feletti döntés hatalmát. Egymásban laknak: „Nem hiszed – mondja egyik apostolának –, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya énbennem?” (Jn 14,10). A Fiú mérhetetlen szeretettel szereti az Atyát: „Szeretem az Atyát, és véghezviszem mindazt, amivel megbízott” (Jn 14,31). Mindig azt teszi, ami tetszik az Atyának, ez az ő eledele (vö. Jn 8,29; 4,34). Annyira készséges lelkületű, hogy hajlandó emberi életét feláldozni, s mivel biztos abban is, hogy visszaveheti életét, hozzáteszi: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra felvegyem” (Jn 10,17). Ettől a lelkülettől vezérelten örül, hogy az Atyához megy. Nem olyan tudatról van szó Jézusnál, amely csak erre a rövid időre vonatkozik, hanem emberi tudatában már felcsendül az a szeretet, amelyet mint Isten az Atya szívén élvez: „Már a világ teremtése előtt szerettél engem” (Jn 17,34). Olyan kölcsönös szeretetről van itt szó, amely meg nem osztható mással, amely azonos az ő Istenfiúságával, amely a szentháromságos élet titokzatos alapja; ebben ugyanis az Atya a Fiúnak ajándékozza önmagát fenntartás és szünet nélkül, a lélek lobogó tüzével és lüktetésével; a Fiú pedig ugyanígy adja át magát az Atyának a lélek örömteli és hálás ösztönzésével a Szentlélekben.
A tanítványok és minden Krisztusban hívő ember meghívást nyert, hogy részesedjék ebben az örömben. Jézus azt akarja, hogy az ő öröme bennük legyen (vö. Jn 17,13): „Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz engem, bennük legyen, és én is bennük legyek” (Jn 17,26).
Az öröm, mely az Isten szeretetében maradásból fakad, már a földön elkezdődik, és jellegzetes vonása az Isten-ország tagjainak, s mindazok részesednek benne, akik az élet göröngyös útjain járnak, az Atyába és Fiúba vetik teljes bizalmukat, és mindenekfelett keresik Isten országát. Jézus Krisztus evangéliuma igen nagy örömöt ígér, de nagy követelményeket is támaszt. Nem ilyen öröm csillan fel a nyolc boldogságban? Boldogok vagytok ti szegények, mert tiétek az Isten országa! Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek! Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul! (Lk 6,20–21)
Titokzatos módon Krisztus, hogy az ember szívéből gyökerestől kitépje az önelégültség bűnét, és kimutassa Atyja iránti tökéletes fiúi engedelmességét, kész volt a bűnösök kezében elpusztulni (vö. ApCsel 2,23), és a kereszten meghalni. De az Atya nem hagyta a halál hatalmában. Jézus feltámadása az a pecsét, amellyel az Atya Fia áldozatát felértékelte, és egyben bizonyítja hűségét Jézus kérésével szemben, melyben az Üdvözítő mondja: „Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged” (Jn 17,1). Ezért Jézus mindörökké az Atya dicsőségében él; ezáltal tanítványai is megszilárdultak abban a kiolthatatlan örömben, mely eltöltötte őket húsvét estéjén, mikor saját szemükkel láthatták az Urat.
Ebből az következik, hogy a megvalósult Isten-ország öröme csak Urunk halálának és feltámadásának együttes ünneplésével kezdődhet el. Az általános felfogással szemben éppen a keresztény életrend fejti meg az egész emberi sorsot: sem a nehézségeket, sem a fájdalmakat nem lehet kiiktatni az életből, de egészen új értelmet nyernek, ha meggondoljuk, hogy ezen az úton leszünk részeseivé Urunk megváltásának és örökösei dicsőségének. Ezért, bár a keresztény ember is ki van téve az élet bajainak, nem jár bizonytalan léptekkel az útján, és nem fél attól, hogy a halálban szertefoszlik minden reménysége. Érvényesek a próféta szavai: „A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad. Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömöt adsz nekik. Megsokasítottad a népet, megnövelted az örömöt” (lz 9,1–2). A húsvéti örömének, az Exsultet megénekli a misztériumot, amely túlszárnyalja a próféták reményét. A feltámadás öröméneke szerint az emberi nyomorúság is megdicsőül, mert a Megfeszített diadala mindent elárasztóan kitör Jézus átszúrt szívéből, egész megdicsőült testéből, és beragyogja a lelkek sötétségét: „Az éjszaka úgy ragyog, mint a nappal fénye, és világosság támad boldogságomnak éjén” (húsvéti Exsultet).
A húsvéti öröm oka nemcsak a kilátásba helyezett megdicsőülés, hanem Krisztus új jelenléte: feltámadva kiárasztotta övéire a Szentlelket, hogy velük maradhasson, így kapja tehát ajándékba az egyház örömének kimeríthetetlen forrását, a Szentlelket, a Vigasztalót. Ez az öröm tölti el a feltámadt Krisztus jegyesét. Felidézi az Úr parancsait a kegyelem és igazság szolgálata révén, melyet az apostolok utódai végeznek. Felszítja az isteni életet és az apostoli buzgóságot; s a keresztények tudják, hogy a történelem folyamán a Lélek tüze soha ki nem alszik, mint ahogy a reménynek pünkösdkor feltört forrása sem apad el soha.
Az Atyától és Fiútól származó Szentlélek, aki az ő kölcsönös és élő szeretetük, ettől kezdve árad szét az Újszövetség népébe, és minden lélek belső tevékenységének rugója. Hajlékává tesz bennünket: s a lélek drága vendége lesz (pünkösdi szekvencia). Vele együtt költözik az Atya és a Fiú az ember szívébe (vö. Jn 14,23). Ugyanez a Szentlélek indítja a szívet gyermeki könyörgésre, amely aztán dicsőítéssé, hálaadássá, engeszteléssé és kéréssé alakul. Akkor majd meg tudjuk ízlelni igazi belső örömmel, hogy mi is a Szentlélek gyümölcse (vö. Róm 14,17; Gal 5,22): a lélek mélységes békéje és gyönyörködése a szentháromságos Istenben, akit hittel megismerünk, és a Szentlélektől nyert szeretettel szeretünk. Az ilyen öröm jellemzi az összes keresztény erényt. Az élet apró emberi örömei, amelyek magasabb örömök kis csírái, átmagasztosulnak. De ebben a földi örömben mindig lesz valami a vajúdó asszony fájdalmából s az árva gyermek elhagyatottságából: sírás és jajgatás hallatszik, s közben a világ bűnös örömökre csábít. Azonban a tanítványok szomorúsága, amely Isten szerinti és nem e világ szerinti, csakhamar olyan lelki örömre változik, amelyet már senki sem vehet el tőlük (vö. Jn 16,20–22; 2Kor 1, 4, 7,4–6).
Ez a keresztény, különösen pedig az apostoli életnek az alaptörvénye. Mivel az Isten és ember iránti sürgető szeretet táplálja, szükségképpen a húsvéti áldozat jegyében áll: szeretetből vállalta a halált, s a halálon át jutott az élethez és szeretethez. Ilyen elvekből épül fel a keresztény hívőnek és különösen az apostoloknak az élethelyzete, akiknek a nyáj példaképeivé kell lenniük (1Pét 5,3), és akiknek önként kell a Megváltó szenvedéseiben részesedniük. Ez felel meg az evangéliumnak s a keresztény boldogság törvényének, amely vázolja a próféták sorsát: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, minden rosszat rátok fognak, örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok. Így üldözték előttetek a prófétákat is” (Mt 5,11–12).
A mi korunkban, amelyet megigézett a hamis boldogság csillogása, és amelyet annyi veszély fenyeget, bizony bőven adódik alkalom a tapasztalatra: a természeti ember képtelen annak megértésére, ami Isten lelkéből ered. Balgaságnak tartja, s nem képes felfogni, mert lelkileg kellene megítélnie a dolgokat (1Kor 2,14). A világ, amely nem képes befogadni az Igazság Lelkét, akit nem lát és nem ért, csak az egyik oldalát látja a dolgoknak, csak a tanítványok fájdalmát és szegénységét veszi észre; pedig azok lelkük mélyén állandó örömöt élveznek, hiszen életközösségben vannak az Atyával és Fiával, Jézus Krisztussal.
(Folytatjuk.)
