Valamennyien ugyanarra az Istenre gondolnak

– Összegező mű még valóban nem született, de sok mindent tudunk. Kelemen Krizosztom főapát a rendet és az iskolát féltve, 1944. október 13-án – tehát a nyilas hatalomátvétel előtti utolsó pillanatban – aláírta a Nemzetközi Vöröskereszttel azt a szerződést, amelynek értelmében Pannonhalma gyermekmenhely státuszt kapott. Ez vonatkozott a már itt élőkre és az ide menekülőkre egyaránt. Ismerjük a létszámra vonatkozó adatokat, mert Vályi Hugó atya – matematika–fizika szakos tanár –, a menedékhely vezetője 1945. június 21-i keltezéssel összegező jelentést írt a Nemzetközi Vöröskeresztnek a háború alatti eseményekről. Ebben olvashatjuk: „A menhely kiadásait teljes mértékben a pannonhalmi Szent Benedek-rend vállalta. Létszám: a jelzett idő alatt, 1944. november 15-től 1945. május 31-ig 760 olyan személy részesült teljes ellátásban, akiket név szerint is sikerült kimutatni. Ebben a létszámban nincsenek benne a Szent Benedek-rend tagjai és a kolostorban, illetve a diákotthonban régebb óta lakó személyek.” A diákjainkra vonatkozik ez a megjegyzés. Majd így folytatja: „A 760 személy a következőképpen oszlik meg: 418 gyerek, 220 felnőtt, többnyire anyák, 52 nővér és 70 fekvőbeteg. Ezen kívül a harci előrenyomulás napjaiban, 1945. március 24-től április 7-ig – kerek számban – még kétezer gyermek, leány és asszony tartózkodott az épületben, különböző termekben és folyosókon. Ellátás tekintetében igen súlyos terhet jelentett, hogy a 760 állandó jellegű menekült összesen több mint 65 ezer napi teljes ellátásban részesült.”

A matematikatanár Hugó atya a továbbiakban is pontos adatokat közöl:

„Az orvosi osztályon március közepén kezdődött meg a nagyobb számú forgalom. A nem egészen három hónap alatt az orvosi rendelések száma kétezerre tehető. Ebből 1200 belgyógyászati rendelés, 550 sebészeti, körülbelül 280 személyt operáltak. 250 fogászati beavatkozásra került sor. A sebészeti rendeléseken körülbelül 120 volt a véres műtétek száma, közöttük 47 nagyműtét. Ezenfelül még 26 csonttörés, s ez utóbbi három hónapban a betegszobákban kerek számban 170 beteg részesült gondos ápolásban. A cipészműhelyben ötszáznál több cipő fordult meg, ötven pár új cipő, tizenöt fejelés, százötven talpalás…”

Az egészségügyi ellátás történetét Bakay Lajos sebész főorvos írta meg néhány éve megjelent emlékiratában. Menekülés közben itt kötött ki, s az előnytelen, eszköztelen feltételek ellenére mégis magas színvonalú kórházat szervezett maga köré, s ő végezte a műtéteket. Előfordult olyan is, hogy a kolostorból éjszaka leküldtek a faluba a bábaasszonyért, mert szülést kellett levezetnie…

Asztrik főapát további részletekkel is szolgál:

– Pannonhalma alatt hajtották a bori táborból azt a fogolymenetet, amelyhez Radnóti Miklós is tartozott… A gyalogmenet az egyik éjszakát a pannonhalmi téglagyár és fészer helyiségeiben töltötte. Csapody Tamás kutatásaiból is tudjuk, hogy néhányan fölmenekültek a kolostorba. Egyiküket név szerint is ismerjük, Geréby György, később a szegedi egyetem nyelvészprofesszora. Komáromi bencés diák volt, Kelemen Krizosztom főapát és Torda Lajos, a főapát komornyikja fogadta be.


A nyilas házkutatás idején a főapáti lakosztály két ajtaja között bújtatták, az ajtó elfedésére egy hatalmas pápaképet alkalmaztak.

Mivel ez az eset név szerint dokumentálható – egyébként ekkor mintegy ötven zsidó származású személy kapott menedéket –, Kelemen Krizosztom és Torda Lajos bácsi megkapta a Jad Vasem, a Világ Igaza kitüntetést.

Főapát úr szülővárosa, Sopron menekültjeire is kitér: – A soproni zsidóság egy része még időben – 1943-ban – elhagyta a várost és az országot. Akik helyben maradtak, azok 1944-ben kényszerültek menekülni. Voltak, akik Pannonhalma felé tájékozódtak. Höfler kesztyűs családjáról tudom, hogy egyik hölgytagját Kelemen Krizosztom főapát Pannonhalmától öt kilométerre, a ravazdi plébánián rejtegette több hónapon át.

Megrendítő élmény volt számomra, amikor a nyolcvanas évein túl járó Höfler Imre bácsi hazalátogatott Caracasból, s eljött Pannonhalmára. Kedves főapát úr – kérdezte tőlem –, él-e még Borbély Ignác plébános úr, aki édesanyámat megmentette? – Máris szólok neki, válaszoltam. A két idős ember találkozásakor a könnyes szemű Imre bácsi megköszönte Ignác atyának, hogy nyolc hónapig rejtegette a mamáját.

Rares Claire, soproni zsidó fogorvos asszony két fiával a bencések pannonhalmi menedékében élte át a háború utolsó szakaszát, és sorolhatnám még…

Visszatérve Mészáros Balázs történész kutatásaihoz:

„A katolikus és más keresztény egyházak hivatalos tiltakozásai, ezek eredményei, továbbá a papság egyéni mentőakcióiról szóló hírek ugyanakkor a deportálások felfüggesztése után Budapesten megmaradt zsidóság körében erősítették azokat a reményeket, hogy a keresztény egyházak védelmet nyújtanak a deportálások újraindítása esetén. Ennek következménye volt a fővárosban a zsidóság körében júliustól kibontakozó kitérési láz. A zsidóság egyre nagyobb tömegekben ostromolta a plébániákat, hogy a keresztség szentségében részesülhessen, és ezáltal a katolikus (és protestáns) egyházak védőszárnyai alá kerülhessen. A keresztelések lényegében egészen a főváros ostromának utolsó napjaiig folytak. Önmagában a keresztlevél azonban nem mentesített semmi alól, de reményt adott, és tény, hogy Angelo Rotta pápai nuncius elsősorban a katolikusok védelmében rendelte el a menlevelek osztását – még ha a tizenötezer menlevélből olyanokhoz is juthatott, akik nem voltak megkeresztelve vagy éppen hamis keresztlevéllel bírtak.”

A kereszteléshez az egyházmegye püspökének engedélye kellett, csak ennek birtokában kerülhetett rá sor, ami további adminisztratív terhet rótt a plébániákra, ugyanakkor ezekben az ügyekben a budapesti érseki helynök, Witz Béla döntött. „Idővel már nem is egyenként, hanem negyven-hatvan fős csoportokban terjesztették fel számára a keresztelkedni vágyók neveit.”

A keresztlevelek kiadásával a plébániák jelentős kockázatot vállaltak. Húsz éve betekintést nyerhettem a terézvárosi anyakönyvekbe. Az említett időben naponta százával jegyezték be a megkeresztelteket. 1946–47-ben az így segített zsidó származású személyek egy része kérte törlését a katolikus egyházból – mások maradtak a katolikus egyházban. Dokumentumértékű lenne valamennyi plébánia anyakönyvét áttekinteni ebben az időben.

Mészáros Balázs részletesebben kitér a ferencesek embermentő tevékenységére. „1944 tavaszán – ahol tehették – az internálás, zsidó rendeletek, majd a gettósítás elszenvedői mellett, illetve érdekében hivatalos helyeken léptek fel, ez volt a »kijárás«, amellyel egyeseknek – a katolikus egyház április-májusi célkitűzéseivel összhangban –, többnyire az egyház tagjainak és közeli ismerősöknek, munkatársaknak igyekeztek mentességet biztosítani, de munkájukhoz hozzátartozott a konvertiták lelki gondozása – még a gettókban is.”

Az orosz katonák meggyilkolásával igaztalanul megvádolt és 1944-ben Debrecenben, majd Gyöngyösön szolgáló Kiss Szaléz ferences páter (1904–1946) a zsidóüldözés idején élete kockáztatása árán bújtatta a Forbát, Fürst, Körösi, Kovács és Unger családot.

Károlyi Bernát kecskeméti ferences házfőnök nemcsak a zsidó rendeletek szellemiségével helyezkedett szembe, hanem igyekezett védeni és menteni is, akit lehetett. A zsidó származású Székely Sándor kecskeméti gyógyszerész, harmadrendi testvér későbbi nyilatkozata szerint:

„Állítom és igazolom, hogy közreműködésemmel, amidőn Kecskeméten is minden bérházban a zsidó üzleteket elvették tulajdonosaiktól, a Szent Ferenc-rend üzletházában az összes zsidó bérlők kb. 10-en, mind helyükön maradtak, mert visszamenőleges szerződést készíttettünk velük, amelyek hosszú évekig még érvényben voltak. Egyedüli bérház volt Kecskeméten, ahol megmaradhattak. A helybeli nyilasok és a Baross szövetség nyíltan is megtámadta emiatt egy gyűlésen, de ő ott is bátran védelmébe vette bérlőit, akik végig ott is maradtak, amíg a Gettóba nem vitték mindannyiokat.”

Székely Sándort a Gestapo április 18-án letartóztatta:

„Magasállású barátaim egy lépést sem tettek kiszabadításom érdekében, Károlyi azonban bemerészkedett a Gestapóhoz, ahol őt is majdnem ott fogták. Elvittek Bácstopolyára, Szabadkára, Bajára internálótáborba. Mindenhová utánam jött, elhozta feleségemet, és rábeszélt, hogy szökjem meg, ő majd elrejt engem. Nem mertem megtenni, mert féltem, hogy családomon bosszulják meg a feljelentőim, bár, ha megtettem volna, akkor megszabadultam volna a későbbi Auschwitz, Kaufering és Dachau szörnyű szenvedéseitől. Felkereste érdekemben Endre László édesatyját, aki rendreutasította azzal, hogy nem szégyelli egy zsidó érdekében közbenjárni, amire tanú előtt (Beretvás Irén, Kecskemét) azt felelte, hogy azt csak bízza rá, hogy mit szabad tennie, s otthagyta ezt az akkor oly nagy személyiséget.”

Károlyi a budapesti Nádas Viktort, a Szent Kereszt Egyesület egyik vezetőjét is segítette:

„Amikor a sárgacsillagos házba kénytelenek voltunk beköltözni, és a szabad mozgás korlátozása folytán a zsidó származású üldözöttek érdekében működésemet leállítani, olyirányú igazolványt szerzett, amellyel a sárgacsillag viselése alól mentesültem, szabad mozgásomat biztosította, és lehetővé tette, hogy az üldözöttek érdekében munkámat ismét felvegyem. Ez a mentési munka az izraelita vallásúak és általában minden üldözött mentésére kiterjedt.”

A budai ferences plébánia – a terézvárosi plébánia mellett – egyike volt a keresztelési központoknak. 1944 őszén Witz Béla budapesti érseki helynök kérésére – írja Mészáros Balázs – a hercegprímás állítólag hozzájárult, hogy az előírt három hónapos várakozási időtől eltekintsenek. A legtöbb keresztelés már a nyilas uralom alatt, októberben és novemberben történt. A ferencesek gyakran a gettóban keresték fel a keresztelkedni vágyókat.

Özvegy Kígyós Oszkár Józsefné visszaemlékezése: „1944-ben csillagos házba kerültem, és nagyon nagy volt bennem a feszültség az események miatt. Nem tudtam, hogy miért van ez a feszültség, mennem kellett tovább, hogy valahol imádkozzam. Hallottam, hogy háromnapos zarándoklat lesz, és felmentem a Szentföldre. Nem tudtam, hogy ki fogja tartani, Zadravecz püspök vagy ki, de felismertem, mert hiszen tudtam, hogy ki ő. Mindenki könnyezett azon, amit mondott. Én is csodálkoztam, hogy mit mond. Azt mondta, a zsidók nem okai, hogy az Úr Jézust megfeszítették¸ kedves hallgatóim, kedves testvéreim, ne hagyjátok a zsidókat elcipelni, mert ők nem bűnösök. Én is könnyeztem […] 1944, ősz [volt]. Melyik délután, nem tudom. A legnagyobb golyózápor volt.”

Angelo Rotta már október 18-án kapcsolatba lépett Kemény Gábor külügyminiszterrel, majd 21-én Szálasival is, a zsidókérdés kezelésében önmérsékletet és az előző kormányok idején nyújtott engedmények megtartását kérte. Hasonlóan lépett fel levélben korábbi emberiességi érveit megismételve Serédi Jusztinián is.

A Nemzetközi Vöröskereszt kiterjedt gyermekmentő akciójához kapcsolódott Nagymányoki Gilbert pasaréti ferences szerzetes is. Később így írt erről: „Megkértem nyolc villatulajdonost, akikben megbízhattam. Ők felajánlották villájukat e célra. Október 27-én megkaptuk a védlevelet […] Ilyen otthonaim volt 2 drb. a Guyon R. utcában [6 és 8], 2 drb. a Nagybányai úton [35], 1-1 a Csalán [23], Vörös Hadsereg [Hűvösvölgyi út], Orló [5] és Napraforgó [?] utcában. Ezekben az otthonokban 60 zsidógyerek és 14 felnőtt zsidó egyén talált otthonra […] Akiket elvittek, azoknak sikerült megszökniük a Városmajor utcai nyilasházból, és egy sem veszett el. […] Csupa idegen gyereket kaptam. Vallásilag vegyesen. Nem is kérdeztük, hogy milyen vallásúak. Pl. még két bécsi zsidógyerekünk is volt, az egyik a Csalán utcai otthonban.”

A Csalán utca 23. szám alatti gyermekotthonban talált menedéket édesanyjával Köves Péter, aki zsidó származása miatt bujkálni kényszerült. Így emlékezett Gilbert atyára: „Valamikor november végén vagy december elején megjelent két marcona nyilas-karszalagos pribék [a vöröskeresztes védettség alatt álló házban], és közölte, hogy két óra múlva visszajönnek, azalatt tűnjenek el a zsidók. Ekkor már plakátok hirdették, hogy ha valaki zsidót rejteget, a helyszínen felkoncoltatik, minden zsidó bérencre ez a sors vár. És ekkor jött egy másik megmentőnk, mégpedig egy ferences rendi katolikus pap a pasaréti templomból. Ő Gilbert atya volt, aki rendszeresen látogatta a rejtőzködve élő gyermekeket, és a tudomására jutott, hogy el kell hagynunk a menedékhelyünket. […] Gilbert atya kijelentette, hogy „gazemberek ellen csak gazemberséggel lehet védekezni”. Elővett egy kulcscsomót. Elmondta, hogy rábízták egy rózsadombi ház kulcsait, mert a tulajdonosok nyugatra menekültek a közeledő oroszok elől. Sokan tettek így, mert ekkor már tudni lehetett, hogy a németek elvesztik a háborút, és az oroszok előbb-utóbb elfoglalják Magyarországot. […] Ezzel mentette meg az életünket! Azt mondta, hogy lopózzunk be oda úgy, hogy lehetőleg ne lásson meg senki.”

Szomorú, milyen hosszan lehet sorolni a tragikus emberi sorsokat – örömteli, hogy hosszan lehet sorolni azokat a sorsokat, azoknak a nevét, akik biztonságuk – életük! – kockáztatásával mentették embertársaikat.

Füzéki Bálint doktor szavai jutnak eszembe: ember, emelkedj fölül önmagad kegyetlenségén, gonoszságán! „Amikor Zsuzsika néni (Ván Zsuzsanna, a Szűz Mária Társasága alapítója – a szerk.) megkapta a kitüntetést (Világ Igaza – a szerk.), írtam erről egy rövid beszámolót az Új Emberbe, azzal a céllal, hogy tudja meg a keresztény ország-világ, mit tettek a Szűz Mária Társasága tagjai. A rend ugyancsak rászolgált az elismerésre. Zsuzsika néni az ünnepség végén búcsúzóul azt kérte a nagykövettől: imádkozzanak érte. Válaszában a nagykövet ezt szívből megígérte. S minden jelenlévő tudta és érezte, hogy valamennyien ugyanarra az Istenre gondolnak.”