Józan érveléssel

Az „ember jelenséget” egyszerű sorokban az 1996-ban elhunyt Csanád Béla papköltő foglalta össze téli „hangulatjelentésében”:

Félig világos téli este van,
a hold csak éppen a felhőkön keresztül
küldi titokzatos fényeit.
Ez az idő az, amikor az ember
oly szívesen mereng el életén,
nézi a tájat, fák kontúrjait,
a házak elmosódó sorfalát,
és önmagára gondol, életére,
– míg kint szelíden szálldogál a hó –
az életére gondol, amely mint a táj
egyszerre fényes és homályos,
egyszerre látható és láthatatlan.

Időszerű sorok az évszak megnevezése nélkül is, mivel az ellentétes jelzők valóságában maga a személyiség jelentkezik kozmikus két dimenziójával, amely képes harmóniát teremteni, ha egyik sem kerül süllyesztőbe: sem a látható, sem a láthatatlan.


Péreli Zsuzsanna (Szegeden kiállított) gobelin aranyangyala a magasságot és a mélységet fogja össze, jelzi, hogy egyiket sem lehet mellőzni világunkban, ami azt is jelenti: a földi valóságot is bátran el kell fogadni. Ezredek, századok tapasztalati öröksége a szélsőséges törekvések felülemelkedése, és a középutat nem könnyű meglelni. Újabb „nekilendülésekből” sem hiányzik ez, s mintha a félelem és a terjengő közöny irányítaná a lélek szféráját is, amely ugyancsak hajlamos haszontalan érdekekbe bocsátkozni. Nem marad ki ebből a politikai hatalom sem. Ha átgondoljuk: az ember tapasztalatait, lehetőségeit a „természet adta pluralizmus” jellemzi, amely tiltja, hogy „mindent a kereszténység vagy éppen az egyház nevében vegyen birtokba” (Karl Rahner). Az igaz, hogy az egyetemesség az üdvrendhez tartozik, de ezen belül vannak rész-valóságértékek. Ha pluralizmusról beszélünk, tudomásul kell venni a rahneri figyelmeztetést: „Az egyetemesség (…) csak Isten teremtő akaratának és üdvözítő szándékának van alávetve, s egyetlen intézmény – még az egyház – sem mondhatja, hogy irányítani akarja. Minél inkább képes az ember arra, hogy a világot igényei, lehetőségei, törekvései szerint alakítsa (anélkül persze, hogy azt teljes tágasságában és mélységében át tudná fogni), annál inkább lesz evilági a világ, annál jobban válnak azok a határok is láthatóvá, amelyek az intézményes egyházat – még az erkölcsi megítélés szempontjából is – kell, hogy visszatartsák.”

Az „evilági” világot a keresztény nem úgy élheti meg, hogy visszahúzódik, mint csiga a házába. A kiállás bátorsága azzal az etikai-erkölcsi renddel függ össze, melyet követni kötelessége, ugyanakkor az ésszerűséget nem mellőzheti: a toleranciát, megértést, tudomásulvételt, s nem gyakorolhat kényszert arra, ami nem hozzá tartozik. Az efféle „nyomás” hitelvesztéssel jár. Nem mondhatja: a világ, amely „világias”, megszünteti a kereszténységet, önmegvalósító adottságait. Kétségtelen, hogy a mindent átfogó vallásos gondolkodás nélkülözhetetlen azokban a célkitűzésekben is, melyeknek nem sok közük van a valláshoz. Ilyenkor a hívőnek föl kell ismernie az egzisztenciális etika irányelveit. (Csupán az intellektus bölcsesség nélkül nem sokat ér.)

Vannak ambivalens helyzetek, amikor nehéz eldönteni, mi a helyes, a hivatkozások egyenlő latba esnek. Ilyenkor a többséget érintő ésszerű kerekedjék felül, ami a közjót szolgálja; egyedi esetben az adott szituáció, mely jó példával „korrigálható”, de sohasem kényszerítéssel.

Nem szerencsés ilyen vagy olyan erkölcsi parancsra hivatkozni, amikor egy sajátságos helyzetben az „egzisztenciális logika” a mérvadó. (Hány ilyennel találkozni a Jézus-történetben!) Kialakulnak szociálisan mérhető egzisztenciális formák, a józan léptékű keresztény az „e világi” értékekben is észreveszi az alkotó lehetőséget, a szeretet sokszor balgának tűnő gyakorlatát. Ezt nevezhetjük megértő készségnek. Él – sajnos ma is – a stupiditás, amit a szabadság helytelen értelmezése csak erősít. Krisztus szabadsága a nyitottság, melyet a lelkiismeret védőn koszorúz.