„Örvendjetek az Úrban”

Az Úr Jézustól hozott örömből senki sincs kirekesztve; az a nagy öröm, melyet az angyal hirdetett meg Krisztus születésének éjszakáján, valóban minden népnek szól (vö. Lk 2,10). Szól Izrael népének, mely akkor sóvárogva várta a Megváltót, és szól annak a megszámlálhatatlan sok népnek, amelyhez az idők folyamán eljutott ugyanez az üzenet, hogy az életet eszerint alakítsák. Az üzenet először is Gábor főangyal által eljutott a Boldogságos Szűz Máriához. Az ő Magnificat-himnusza azóta minden kis ember öröménekévé lett. Valahányszor a rózsafüzért imádkozzuk az örvendetes titkokkal, felidézzük azt a csodás eseményt, amely központja és csúcsa a történelemnek: az Emmánuel a földre érkezett, Velünk az Isten. Keresztelő János is, akinek az volt a hivatása, hogy hirdesse Jézust Izrael rá várakozó népének, jelentésétől már az anyaméhben ujjongott az örömtől (vö. Lk 1,44). Amikor pedig Jézus megkezdi nyilvános működését, János szívből örül, mert hallhatja a vőlegény hangját (Jn 3,29).


Időzzünk kissé Jézus Krisztus szemléletében: ahogy a földi életet éli, emberi természetéből következően átéli a mi örömeinket; ismeri, helyesli és hirdeti az emberi élet különböző örömeit, amelyek olyan egyszerűek, mindennapiak, és mindenki számára elérhetők. Benső lelki életének mélysége csöppet sem tompította látását és érzékét a dolgok valósága iránt. Megcsodálta az ég madarait, a mezők liliomait ugyanazzal a pillantással, amellyel Isten a történelem kezdetén végigtekintett teremtményein. Jézus megdicséri az ember örömeit, azét az emberét, aki vet és arat, aki rábukkan egy elrejtett kincsre; dicséri a pásztort, aki vállán viszi haza juhát, s az asszonyt, aki sok keresés után megtalálja elveszett drachmáját. Dicséri az ünnepre vagy lakodalomra hivatalosak örömét, az atyáét, aki tékozló fiát visszafogadja, a vajúdó asszonyét, mikor már világra hozta gyermekét. Ezeket az örömöket Jézus olyan jelentőségűeknek és értékeseknek tartja, hogy az Isten-ország lelki örömeinek előképei lesznek szemében. Előképei ezek az Isten-országba belépők vagy oda visszatérők örömének, az abban fáradozók, sőt az embereket befogadó Atya örömének is. Jézus megmutatta gyengédségét és örömét a hozzáfutó gyermekek, a derék és magasabbra törő gazdag ifjú felett, vagy amikor Márta, Mária és Lázár barátian házukba hívják. Mennyire örült akkor, mikor látta, hogy az emberek befogadják tanítását, mikor a megszállottak megszabadulnak az ördögöktől, a bűnös asszony és Zakeus, a vámos megtér, az özvegyasszony pedig a maga szegénységében is tud alamizsnát adni. Ujjong az örömtől, látva, hogy az Atya az Országot a kicsinyeknek nyilatkoztatja ki, és elrejti a bölcsek és okosak elől (Lk 10,21). Valóban, mivel Krisztus hozzánk hasonló lett mindenben, a bűnt kivéve (IV. kánon; vö. Zsid 4,15), az érzelmi és lelki örömöket mint Isten ajándékát fogadta és élte át, s nem szűnt meg a szegényeknek hirdetni az üdvösség örömhírét s a szomorúaknak a vidámságot (uo. Lk 4,18). Az örömnek erről a hajtásáról különösen Lukács evangéliuma tesz tanúságot. Jézus csodái és szavai, amelyekkel a megbocsátást osztogatja, mindmegannyi jele Isten jóságának; az egész nép ujjongott, látva, hogy ilyen nagy tetteket vitt véghez (vö. Lk 13,17), és dicsőítette Istent. Keresztény vonás tehát, amint Jézus tette, örülni és élni mindazokkal az emberi örömökkel, amelyeket a Teremtő ad, miközben hálát adunk értük az Atyának.

(Folytatjuk.)