Néha ugyan beárnyékolta az ünnepet a készülődés feszültségéből adódó veszekedés, de ez, azt hiszem, a legjobb családokban is előfordul, és a „tökéletes ünneplés” vágyából fakad. Egész évben rohanunk a munkahely, az iskola, az óvoda és az otthonunk között, ezért erre a kis időre szeretnénk hiba nélkül együtt lenni. Erre készülünk hónapok óta, aztán egy rossz félmondat, egy tekintet, amelyből a szeretet hiányát olvastuk ki, egy dacos gyermek reakciója, egy félresikerült ajándék vagy az ajándék hűvös fogadtatása – s úgy érezzük, mindennek vége, megszűnt a harmónia, összedőlt az örömünnep, amiért annyit tettünk. Lehet, hogy nem a lényegre figyeltünk?
Újságíróként sok-sok nehéz és küzdelmes karácsonyt megismertem mások elbeszéléseiből. Háborúban, börtönben vagy a Gulagon töltött szentestékről hallottam. A szegényen, munkanélküliként, árván, betegen, ajándék és melegség nélkül megélt ünnepek felidézőinek történetében azonban nem az elégedetlenség, hanem a szenvedésben megmutatkozó egymás iránti szeretet és szolidaritás volt a főszereplő. Pedig Jézus születését fájdalmasan rideg körülmények között ünnepelték. A külsőségek tökéletlensége csupán szomorúságot okozott bennük, de más volt a lényeg.
Vannak, akik nem várják a karácsonyt. Család és hajlék nélkül, magányosan, testi-lelki betegen, a jövő esztendő sötét gazdasági árnyaitól tartva csakugyan nehéz ünnepelni. Mi, akik családunk szeretetéből és lelkünk melegéből adni tudunk – segítséget, reményt, jó szót –, mindannyiunk karácsonyát tökéletessé tehetjük.
A lényeg, hogy a sok csillogó dísz és sötét gond között felismerjük örömünk valódi okát. Megváltónk születik.
