Legyünk egy jobb világ hírnökei!

E felismerésben fogant Assisi Szent Ferenc lelkében az elhatározás: „Amit kívánsz, a kedvedért mindent megteszek!” Egy társai számára elviselhetetlen, tőlük gondozásra átvett, „elvetemült poklosnak” mondta ezt, akinél ő is kudarcot vallott. Ferenc Isten megtapasztalt jóságának örömében volt erre képes. Abban az örömben, hogy most valamicskét visszaadhat abból az elfogadó, megbocsátó, gyógyító, irgalmas szeretetből, amit ő az Úrtól kapott. Mindegyikünk vágyott-áldott jutalma lehet az, amit e testben-lélekben meggyógyult ember – útban az égi haza felé – Szent Ferencnek üzen: „Maradj meg Isten áldásában!” E felismerésben választ királyi születésével végletesen ellentétes életmódot – kortársait lenyűgözve – Árpád-házi (Türingiai) Szent Erzsébet. A szegény Krisztus menyasszonyaként minden elesettel együtt érez, minden szenvedővel együtt szenved, minden szegényben Krisztust látja.

S mert a szükség csak közelről látszik, személyesen keresi fel a szegényeket. Férjének és családjának él, mégis van ideje mindenki számára, akit a közelébe hoz az élet.

Olyan örökséget hagyott ránk, amelynek felhasználásával a jólét és nyomorúság között meredő falak legyőzhetők, s összekapcsolhatjuk az eget a földdel.

E felismerésben értelmezhető a Betegápoló Irgalmasrend alapítójának, Istenes Szent Jánosnak a rácsodálkozó kérdése: „Te vagy, Uram?” Egy kedves legenda szerint, mielőtt egy beteg szegényt asztalhoz ültetett és ágyba fektetett volna, megmosta a férfi lábát. Amikor fölé hajolt, látta, hogy a láb szögekkel van átverve. Áhítattal emelte föl a fejét: „Te vagy, Uram?” A koldus mosolyogva bólintott, majd eltűnt. A látomás megszűnt, de Istenes Szent János elhatározása megerősödött a betegek szolgálatára. Azóta az ő művében, intézményeiben, családjában az irgalom győzedelmeskedik az ítélet felett.

Oly korban élünk, amikor sokan elveszítik hitüket. Az ember nem úgy veszíti el a hitét, mint egy pénztárcát vagy lakáskulcsot, hanem úgy, hogy nem engedi, hogy a hit alakítsa az életét. Helyette mentegeti magát, enged a kényelemnek, az önzésnek, az emberek hízelgésének, az előítéleteknek, amelyek mérgezik a családok, a közösségek, a társadalom életét.

Akik a legkisebbeket felkarolják, egy jobb világ hírnökei.

A múlt század elején történt. Magányos férfi utazott egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította: „Ezt szeretnéd megvenni?” A fiú bólintott, de nem vette le szemét a kirakatról. „Nem is lehet drága” – folytatta a férfi. A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, egy tízkrajcáros csillogott benne. „Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.” A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta. „Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.” A gyerek csodálkozva nézett a férfira. „Gyere, menjünk be az üzletbe” – és megfogta a hideg kis kezet. Már csak az idős kereskedő volt odabenn. Udvarias mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.” A férfi hunyorított a szemével: „Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt vehet rajta, amit csak akar.” Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette és megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta: „Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz! Válaszd ki hát, amit szeretnél!” A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre: „Ezt szeretném.” A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot. Az ismeretlen férfi ekkor elővette a pénztárcáját, s fizetni akart. „Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.” A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.