Örökös búcsúzás az élet

Ez mostanában fogalmazódott meg bennem, amikor fülembe jutott a hír: a kórusok dirigens mestere nincs többé köztünk, elment oda, ahol már várta több ismerős, barát, koncertpódiumok szépségvarázslói. Zenék költői vagy közvetítői, akiknek kommunikációs jelei ugyanazt fejezik ki: hang és élet – szíveknek hangja – lépcsőkön vezet az Alfa-fényig.

Fényben élt akkor is, amikor a sors esztergapad mellé rendelte. Alakította-formálta a vasat, s később áldotta művezető mesterét, mivel igényességet, mívességet tanult tőle, amely a zene mesterműveiből sem hiányozhat. És a szív. „Gyönyörű szíve van” – mondogattuk egy-egy hangversenye után.


Csodáltam vezényléseiben a kórusszólamok kidolgozottságát, az összhangzást, a mű iránti tiszteletet. Mindez emberségéből fakadt. Hitelességét az a belülről áradó fegyelem igazolta, amely félelem tornyozta országok állapotában is az igazság, a meg nem alkuvás fensőbbségének jele. Ő meg nem alkudott. Palóc hazámban az ötvenes évek elején tanító volt. Mint egykor Schubert Bécsben. Aztán lett Vásárhelyi Zoltán tanítványa a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. A legendás-erős Vásárhelyié…

Azon az utolsó találkozáson nem beszéltünk napi ügyes-bajos dolgokról, az egyetlen téma Kodály kórusremeke, a Szép könyörgés volt. Maga a zene, és amikor sejtetett célzásai mögött a „véget nem lelő” időnek mégis a végessége került a középpontba, mintha éreztem volna búcsúszándékát.

Soha úgy nem hallottam a Balassiversre írt négy szólamot. Az első sor egy szólamba foglalt fohászát, amely a földi rabságból a teremtő, együtt érző szabadság Isten-közösségébe vezeti a folyton ezért munkálkodó, áldozatokat vállaló-viselő teremtményt…

Kezét nyújtotta, amelyben századok zenéinek esszenciája, lélekritmusok láthatatlan vonala rejtőzött el az évtizedek során. Egyetlen „időé”, amely a halhatatlanságé.