Öregség

Paolo Sorrentino még csak negyvenöt éves. Ezért is csodálatra méltó, milyen pontosan látja azok gondjait, akik már megették a kenyerük javát. Legújabb filmje, az Ifjúság címe ugyanis megtévesztő, mert épp az ellenkezőjéről, vagy­is az öregedésről szól.
Egy svájci luxusszállodában pihen a kiérdemesült zeneszerző és karmester, Fred Ballinger (Michael Caine) és a lánya, Lena (Rachel Weisz). A hotel vendégei között van Jimmy Tree, a színész (Paul Dano) és Fred barátja, Mick (Harvey Keitel) is, aki egy forgatókönyvet ír Az élet utolsó napja címmel. Fiatal társaival éppen azon gondolkodnak, hogy mik legyenek főhősük utolsó szavai. A lassú és melankolikus filmnek nincs különösebb története, a Sorrentino által jegyzett, jól megírt párbeszédek mindegyike valamiképpen az elmúlásról és a vele való szembesülésről szól. Közöttük – nem csak átvezetésként – egy-egy kis képkölteményt láthatunk, melyek erősítik és elmélyítik mindazt, amit hallunk. Ennek illusztrálásához legtöbbször az emberi testet használja a rendező. Kevés olyan film van napjainkban, mely ilyen méltósággal képes bemutatni a testiséget.
Ahhoz, hogy valaki már úgy tekintsen az életre, mint ami mögötte van, nem kell feltétlenül idősnek lennie. Jimmy, a fiatal színész elmeséli Frednek, hogy megannyi alakítása közül mindenki csak arra emlékszik, amikor egy robotot kellett megformálnia. Az irónia sem hiányzik a filmből. Fred szerint a szálloda kezeléseire járni az ő korában már puszta időpocsékolást jelent, mert neki már nincs miért formába lendülnie. Amikor Mick a patikában egy szatyornyi gyógyszert vásárol, Fred is vesz egy sebtapaszt. Csak úgy, szolidaritásból.
Mi marad meg egy idős embernek? Az emlékezés – szoktuk mondani. Mick és Fred régi szerelmüket próbálják meg felidézni, ám rá kell döbbenniük, hogy már minden a homályba veszett. Az egyik jelenetben Mick megkéri egyik munkatársát, nézzen bele a kilátó távcsövébe. „Minden közel van, nos, ezt látjuk fiatalon. Ez a jövő.” Majd megfordítja a távcsövet. „Most minden olyan távolinak látszik, igaz? Ezt látod, amikor megöregszel. Ez a múlt.”
Az időskor drámai módon szembesíti az embert azzal, hogy bizonyos dolgok már megváltoztathatatlanok. Fredet többször is felkeresi II. Erzsébet angol királynő küldötte, aki arra szeretné rávenni a Mestert, hogy legnépszerűbb művét vezényelje el még egyszer. Fred nagy nehezen kiböki, hogy erre azért nem hajlandó, mert a nejének írt mű szopránját mindig csak a felesége adta elő. De ő már soha többé nem fog tudni énekelni.
Az olasz rendező filmje egyszerre festői szépségű, szinte látomásszerű és hiteles. Nem véletlenül, hiszen szereplői közül Michael Caine nyolcvankét, Harvey Keitel hetvenhat, Jane Fonda pedig hetvenhét éves. Mindez persze csak akkor elég, ha a színészek át tudják adni a nézőnek mindazt, amit öregedő emberként nap mint nap meg kell tapasztalniuk. A keserűség és a fásultság mellett ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy sok baja mellett az időskor az alkotás ideje is lehet. Sorrentino egy pillanatra meg is győz bennünket, hogy az öregség csak viszonylagos. Csakúgy, mint az ifjúság.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..