„A teremtőkészség, a találékonyság, a képesség a talpra állásra és saját határainak meghaladására Európa lelkéhez tartozik. A múlt században e kontinens tanúsította az emberiség előtt, hogy lehetséges az újrakezdés: tragikus összeütközéseket hozó esztendők után, melyek emlékeink szerint a legszörnyűbb háborúban csúcsosodtak ki, Isten kegyelmével egy, a történelemben sosem látott új korszak kezdődött. A romok hamvai nem tudták kioltani a reményt és a másik keresését, amely ott izzott az európai terv alapító atyáinak szívében. Lefektették egy békebástya és egy államok alkotta épület alapjait. Ezek az államok azonban nem parancsra, hanem a közjó szabad választása által egyesültek, és örökre lemondtak arról, hogy szembeszálljanak egymással. Megannyi megosztottság után Európa végre önmagára talált, és elkezdte építeni házát…
Ez a »népekből álló család«, amely időközben dicséretesen bővült, úgy tűnik, mostanában kevésbé érzi sajátjának a közös háznak olykor az atyák világos tervétől eltérve felhúzott falait. Az újdonság (kezdeti) légköre, az egység építésének égő vágya egyre inkább kihunyni látszik… Mindazonáltal meg vagyok győződve arról, hogy a belenyugvás és a megfáradás nem tartozik Európa lelkéhez, és hogy »a nehézségek is az egység erős előmozdítóivá válhatnak«.
Elie Wiesel író, aki túlélte a náci haláltáborokat, azt mondta, hogy életbevágóan fontos »emlékezetátömlesztést« végrehajtanunk. »Létre kell hoznunk az emlékezést«, kissé távolságot kell vennünk a jelentől, hogy meghalljuk elődeink hangját. Az emlékezés nemcsak azt teszi lehetővé, hogy ne kövessük el újra a múlt hibáit, hanem hozzáférést biztosít mindahhoz a tapasztalathoz, amely segítette népeinket abban, hogy pozitívan haladjanak át a rájuk váró történelmi útkereszteződéseken.
Robert Schuman – arról, amit sokan az első európai közösség megszületési aktusának látnak – azt mondta: »Európát nem egy csapásra, nem is az egész egyszeri felépítésével teremtjük majd meg, hanem konkrét tettekkel, amelyek mindenekelőtt tényleges szolidaritást hoznak létre.« Épp manapság, ebben a meggyötört és sérült világban, vissza kell térnünk ahhoz a tényleges szolidaritáshoz, ahhoz a konkrét nagylelkűséghez, amely a második világháborút követte… Olyan Európa (kell), amely képes világra hozni egy új humanizmust, amely három képességen alapszik, ezek pedig az integrálás képessége, a párbeszéd képessége és a szülés képessége.
Az Európa-eszme című nagyszerű művében Erich Przywara azt javasolja, hogy a várost különböző, több szinten létező valóságok együttélési helyeként gondoljuk el. Számos városunk mélyen gyökerező szépsége annak köszönhető, hogy az idő múlásával is képesek voltak megőrizni a korszakok, a nemzetek, a stílusok, a látásmódok különbözőségét. Elég Róma felbecsülhetetlen kulturális örökségére nézni, hogy ismételten igazoljuk: egy nép gazdagsága és értéke éppen abban gyökerezik, hogy képes mindezeket a szinteket egészséges együttélésben tartani…
Ha van egy szó, amelyet fáradhatatlanul ismételnünk kell, az a párbeszéd. Az a feladatunk, hogy előmozdítsuk a párbeszéd kultúráját, minden eszközzel ennek megteremtésére kell törekednünk, hogy újraszőhessük a társadalom szövetét.
A béke olyan mértékben lesz tartós, amilyen mértékben felvértezzük gyermekeinket a párbeszéd fegyverével, megtanítjuk nekik a találkozás és a tárgyalás jó küzdelmét. Így olyan kultúrát hagyhatunk rájuk örökségül, amely nem a halál, hanem az élet, nem a kirekesztés, hanem az integráció stratégiáit tudja megalkotni…
Az egyház hozzájárulhat és hozzá is kell járulnia a megfáradt, de energiákban és belső lehetőségekben még gazdag Európa újjászületéséhez.
Csak egy tanúságtevőkben bővelkedő egyház adhatja meg újra az evangélium tiszta vizét Európa gyökereinek.
Eszemmel és szívemmel, reménnyel és hiú nosztalgiázás nélkül, mint egy gyermek, aki az anya-Európában újra megtalálja életének és hitének gyökereit, egy új európai humanizmusról álmodom, a »humanizáció állandó előrehaladásáról«, amelyhez »emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi utópiára« van szükség. Egy fiatal Európáról álmodom, amely képes még arra, hogy anya legyen: anya, akinek élete van, mert tiszteletben tartja az életet, és reményt kínál az életre. Olyan Európáról álmodom, amely gondját viseli gyermekének, aki testvérként segíti a szegényt és azt, aki befogadást keresve érkezik, mert nincs már semmije, és menedéket kér. Olyan Európáról álmodom, amely meghallgatja és megbecsüli a betegeket és az időseket, hogy ne haszontalan, kidobható tárgyaknak tekintsék őket. Olyan Európáról álmodom, amelyben migránsnak lenni nem bűncselekmény, hanem felhívás arra, hogy még nagyobb elkötelezettséggel foglalkozzunk a teljes ember méltóságával. Olyan Európáról álmodom, ahol a fiatalok a becsületesség tiszta levegőjét szívják magukba, szeretik a kultúrának és a fogyasztói gondolkodás véget nem érő szükségei által be nem szennyezett, egyszerű életnek a szépségét, ahol a házasságkötés és a gyermekvállalás felelősség és nagy öröm, nem pedig az állandó munka hiánya miatti probléma. A családok Európájáról álmodom, amelynek valóban hatékony stratégiái vannak, melyek inkább az arcokra, semmint a számokra összpontosítanak, inkább a gyermekek születését, semmint a javak gyarapítását tartják fontosnak. Olyan Európáról álmodom, amely előmozdítja és védelmezi minden egyes ember jogait anélkül, hogy megfeledkezne a mindenki iránti kötelességekről. Olyan Európáról álmodom, amelyről nem lehet azt mondani, hogy az emberi jogok melletti elkötelezettsége volt az utolsó utópiája.”
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: news.va
