Az Urat ott kell keresni, ahol ő akar találkozni velünk

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Mindannyian ismerjük a jó pásztor képét, aki vállán hordozza az elveszett bárányt. Ez a kép kezdettől fogva Jézus bűnösök iránti aggodalmát, valamint Isten irgalmasságát fejezi ki. Isten ugyan­is nem nyugszik bele abba, hogy bárki is elvesszen. Jézus azt akarja megértetni ezzel a példabeszéddel, hogy a bűnösökhöz való közelségének nem szabad megbotránkoztatnia bennünket, hanem épp ellenkezőleg, mind­annyi­unkat arra kell indítania, hogy komolyan elgondolkodjunk azon, miként éljük meg a hitünket. Az elbeszélésben egyfelől ott vannak a bűnösök, akik közel mennek Jézushoz, mert hallani szeretnék őt, másfelől ott vannak a törvény szakértői, a gyanakvó írástudók, akik Jézus eme magatartása miatt távolságot tartanak tőle. Ezek önteltek, beképzeltek voltak, noha igaznak gondolták magukat. A példabeszédnek három szereplője van: a pásztor, az elveszett bárány és a maradék nyáj. De aki cselekszik, az csupán a pásztor, nem a bárányok. Tehát a pásztor az egyetlen valódi főszereplő, minden tőle függ. Egy kérdés vezeti be a példabeszédet: „Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja?”

(Lk 15,4). Egy paradoxonról van itt szó, amely kételyt ébreszt a pásztor cselekedetével szemben: vajon bölcs dolog-e elhagyni a kilencvenkilencet egyetlen bárányért? Ráadásul nem is a biztonságos akolban, hanem a pusztában. A bibliai hagyomány szerint a puszta ugyanis a halál helye, ahol nehéz élelemhez és vízhez jutni, nincs menedék, ragadozók és rablók ólálkodnak. Mit tehet kilencvenkilenc védtelen juh? A paradoxon azonban folytatódik, amikor a példabeszéd azt mondja a pásztorról, hogy miután megtalálta a bárányt, „örvendezve vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: »Örüljetek velem!«” (Lk 15,6). Úgy tűnik hát, hogy a pásztor nem tér vissza a pusztába, hogy egybegyűjtse az egész nyájat. Annyira arra az egy bárányra figyel, hogy elfeledkezni látszik a többi kilencvenkilencről. Valójában azonban nem így van! Jézus inkább csak arra akar tanítani, hogy egyetlen juh sem veszhet el. Az Úr nem tud belenyugodni abba, hogy akár csak egyetlen ember is elvesszen. Isten tette annak a személynek a cselekvéséhez hasonló, aki elveszett gyermekei keresésére indul, hogy aztán ünnepet rendezzen, és megtalálásukon együtt örüljön mindenkivel. Egy csillapíthatatlan vágyról van szó: még kilencvenkilenc juh sem tudja visszafogni és az akolba zárva tartani a pásztort. Így is morfondírozhatna: „Mérleget készítek: megvan kilencvenkilenc, egyet elveszítettem, de hát nem is olyan nagy veszteség az!” Ő ellenben elindul megkeresni az elveszettet, mert mindegyik nagyon fontos számára, és az az egy a leginkább rászoruló, a legelhagyatottabb. Indul tehát, és megkeresi. Mindannyiunkhoz szól a figyelmeztetés: a bűnösök iránti irgalmasság az a stílus, amellyel Isten cselekszik, és ehhez az irgalmassághoz ő feltétlenül hűséges: semmi és senki nem tántoríthatja el üdvözítő akaratától. Isten nem ismeri a kidobás kultúráját, amely napjainkat jellemzi, neki ehhez semmi köze. Isten egyetlen embert sem dob ki; Isten mindenkit szeret, mindenkit keres: külön-külön mindenkit! Nem ismeri azt a fogalmat, hogy „kidobni az embereket”, mert ő csupa szeretet és csupa irgalom!

Az Úr nyája mindig úton van: nem birtokolja az Urat; nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy bezárhatjuk őt sémáink és stratégiai terveink börtönébe. A pásztorra ott lehet rátalálni, ahol az elveszett bárány van. Az Urat tehát ott kell keresni, ahol ő akar találkozni velünk, és nem ott, ahol mi akarjuk megtalálni őt. Más módon nem lehet egésszé tenni a nyájat, csakis úgy, ha követjük a pásztor irgalmassága által kijelölt utat. Miközben keresi az elveszett bárányt, arra készteti a kilencvenkilencet, hogy ők is vegyenek részt a nyáj újraegyesítésében. Akkor nemcsak a vállon vitt juh, hanem az egész nyáj követni fogja a pásztort a házáig, hogy ott együtt ünnepeljenek a „barátokkal és szomszédokkal”.

Gyakran kellene elmélkednünk erről a példabeszédről, mert a keresztény közösségben mindig hiányzik valaki, aki elment, és a helye ott áll üresen. Ez olykor elbátortalanít minket, és elhiteti velünk, hogy elkerülhetetlen veszteség, gyógyíthatatlan betegség ez. És ekkor az a veszély fenyeget minket, hogy bezárkózunk az akolba, ahol többé nem bárányszag lesz, hanem a bezárkózás áporodott bűze. Nekünk, keresztényeknek nem szabad bezárkóznunk, mert büdösek leszünk a bezárt dolgoktól. Soha nem szabad így tennünk! Ki kell lépnünk, nem szabad bezárkóznunk a mi kis közösségeinkbe, az egyházközségbe, nem szabad „igazaknak” tartanunk magunkat! Ez akkor történik, ha kifogy belőlünk a misszionáriusi lendület, amely arra késztet, hogy találkozzunk másokkal. Jézus látásmódja szerint nincsenek végleg elveszett juhok, hanem csak megtalálandók. Ezt jól meg kell értenünk: Isten számára senki sincs véglegesen elveszve. Soha! Isten az utolsó pillanatig keres minket. Gondoljatok csak a jó latorra! Jézus látásmódja szerint senki sincs végleg elveszve! Következésképp a perspektíva egészen dinamikus, nyitott, ösztönző és kreatív. Arra indít, hogy kilépjünk, keresésbe kezdjünk, elinduljunk a testvériség útján. Semmilyen távolság sem tudja távol tartani a pásztort; és egyetlen nyáj sem mondhat le egyetlen testvérről sem. Megtalálni az elveszettet, ez a pásztor és Isten öröme, ugyanakkor az egész nyájé is. Mindannyian az Úr irgalmassága által megtalált és egybegyűjtött juhok vagyunk, akik arra kaptunk meghívást, hogy vele együtt az egész nyájat egybegyűjtsük.

Fordította: Tőzsér Endre SP 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..