Az újkori olimpiai játékok kezdeményezője Pierre de Coubertin báró (1863–1937) volt. Barátja, Henri Didon domonkos szerzetes pap (1840–1900) – ha más formában is – szintén törekedett az olimpiák vallási vonatkozásainak érvényesítésére. 1912-ben Stockholmban kezdeményezte, hogy a megnyitóünnepség programjába iktassanak be egy rövid istentiszteletet is. Végül egy zsoltár és egy rövid svéd és angol nyelvű ima hangzott el a megnyitón. 1980-ig a versenyeket rendező országok egy legfeljebb háromperces imát tervezhettek be az ünnepély forgatókönyvébe.
A megnyitó most sem nélkülöz bizonyos vallási jellegű mozzanatokat: a körmenetekhez hasonlító zászlós felvonulást, az olimpiai láng fellobbantását, a közös eskütételt. Ma a sport és a vallás kapcsolatát az olimpiai játékokon a nagyobb keresztény országok „sportkáplánjainak” szolgálata jelenti. A német és az osztrák sportolók kíséretében például mindig találunk ilyeneket. A sportolók gyakran megtapasztalt élménye, hogy a legalaposabb felkészülés után is szükségük van a „szerencsére”. Ez a „szerencse” pedig mindig ajándék. De vajon honnan, kitől érkezik?
A küzdő atléták egymást tisztelettel követő bevonulása Londonban is felfogható egyfajta békezarándoklatként. A több mint tízezer sportoló és az őket figyelő milliók a – reméljük – sportszerűen viselkedő, jellemes emberek, az emberiség békevágyát és egységét fejezik ki.
