„Ölelő karokba esel”

Húszéves az Antióchia mozgalom Magyarországon. Mint a jubileumi hétvége beszélgetéseiből kiderül, nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy ez nagyon sok, szinte feldolgozhatatlanul az. Nehéz belegondolni, nehéz még felfogni is, hogy annyi év telt el a legendás kezdet, 1994 ősze óta. „Olyan ez, mint egy érettségi találkozó – tekint körül a budai Szent Angéla Általános Iskola és Gimnáziumban Masát Gábor, a nyolc egykori fiatal egyike, akik Ausztráliából Magyarországra hozták a mozgalmat. – Olyan emberekkel találkozhatom itt, akikhez húsz éve erősen kötődtem, és sok fontos élmény kapcsol össze velük. Noha rengeteg idő telt el azóta, ezt kevéssé érzékelem. Sem magamat nem érzem még öregnek, sem azt nem érzem távolinak, amit az An­tióchia jelentett. Az ausztrál közösség annak idején kitette értünk a lelkét, elsöprő erejű volt a vendégszeretetük, a figyelmük, a kedvességük. A hitelességük, és az, hogy éreztem, mennyire számítanak ránk, engem elkötelezetté tett a magyarországi folytatásra. Úgy éreztem, tartozom nekik ezzel. Így lettem az első hétvége egyik vezetője.”

„Az Antióchia bennem a legszebb tinikori élményekkel és a barátsággal egyenlő – folytatja Gyimóthy Ákos. – Valamit kerestem, félig-meddig tudatosan közösségre vágytam akkor; ebbe az állapotomba robbant be az ausztrál kaland. Egész pontosan nem is tudtuk, miről van szó, de azt mondtuk Gáborral: ha unalmas lesz a hivatalos program, legfeljebb majd megszökünk, autót bérelünk, és bejárjuk Ausztráliát. Ehhez képest magával a csodával találkoztunk ott. A közösség ereje, az, ahogyan vártak, befogadtak, és az a bizalom, amellyel az Antióchia ügyét ránk bízták, valósággal letaglózó volt. Ezért ami közösségi bennem, az mindmáig az Antióchia ajándéka. A nyitottság, amelyre tanítottak, és amely újabb közösségekbe vezet el azóta is.”

*

A tornaterembe lépve az a benyomásom támad, mintha időutazás résztvevőjévé váltam volna. Sőt, mintha összeesküvés áldozataként húsz éve elaltattak, most pedig felébresztettek volna, és megpróbálnák elhitetni, hogy csak egy-két órát aludtam át az első, 1994 őszén megrendezett hétvégéből. A különös érzést rengeteg apró részlet erősíti bennem. Megtudom például – és ettől azonnal otthonosan érzem magamat –, hogy mint mindig, máris csúszik a program húsz perccel, noha még épp hogy csak elkezdődött. Ez azt jelenti, hogy mostantól mindenki az egész hétvége alatt azt fogja mondogatni: siessünk, siessünk, én pedig szokás szerint nem értem majd, hová az a nagy sietség. Bittsánszky János nemzeti koordinátor jelenléte is megnyugtat, hogy jó helyen járok: kezében az elmaradhatatlan csengő, amellyel az egyes programpontok kezdetét és végét jelzi, és közben megpróbálja a résztvevőket a megfelelő helyiségbe átterelni. Az illúziót fokozza, hogy sem János, sem Sári, a felesége mintha egyetlen percet sem öregedett volna az elmúlt húsz év alatt. Baloldalt a zenecsapat hangol, a színpadon pedig már gyülekezni kezdtek az Antióchia-dal elmutogatására, ami klasszikus „műsorszám”, majdhogynem az újonnan érkezettek „beavató szertartása”. Vagyis úgy tűnik, minden rendben – és mégis: számomra itt most semmi sincs rendben. Egyetlen ismerős arcot sem fedezek fel ugyanis, és senki sem köszön rám a résztvevők közül, mintha láthatatlan lennék. Idegen vagyok a saját közösségem hétvégéjén? Bármennyire fáj is, ez a helyzet. Hiszen az Antióchia mindenkinek csak néhány évre szól. „Keltető”, menedék útközben, „edzőtábor” a felnőttkorra, „üzemanyagtöltő állomás”, amely kifogyhatatlannak tűnő energiával és életbizalommal halmoz el, de aztán azt mondja: menj tovább. „De azért az mégiscsak igazságtalan – panaszkodom Bittsánszky Sárinak –, hogy bennünket itt „öreg” an­tió­chiás­nak neveznek. Lehet ilyen megkülönböztetést tenni? Nem jelenti ez a régiek lefokozását? Rossz, hogy már nem érezhetem magamat annyira fontosnak, mint régen, hogy mindenki a maiakat „sztárolja”, hogy mindig az aktuális „maiaké” a főszerep. Nem hiszem, hogy Isten számára is létezik régi és új an­tió­chiás; abban bízom, hogy az ő szívében mind együtt vagyunk.” Sári nem ijed meg a handabandázásomtól, és nagyon empatikusan reagál. Ez tetszik, és eszembe juttatja az egykori lázadozásainkat, és azt, mennyire felszabadító élményünk volt, hogy az An­tió­chiá­ban soha nem voltak tabutémák. „Igazad van, talán nem szabadna öregnek neveznünk benneteket – tekint rám komolyan, megértően. – De ez csak szóhasználat kérdése, találhatunk jobbat. A lényeg nem ez, hanem amit bizonyára te is újra meg újra megtapasztalsz: hogy az An­tió­chia örök. Nem tudom, mi a titka, de aki valaha antióchiás volt, azzal már mindig egy nyelvet beszélünk, annyira erős a közös hátterünk. Bármikor találkozom a régiekkel, ez az élményem. Hiába ért véget számukra az aktív antióchiás időszak tizen­öt, tíz vagy öt éve, maradandóan megváltoztatta őket. Nekünk el kellett engednünk, »meg kellett gyászolnunk«, hogy elmentek, nekik pedig tovább kellett lépniük. De már náluk volt az antióchiás „úti­csomag”, és mi azt mondhattuk: mindent átadtunk nektek, amit ránk bíztak, éljetek vele!”

*

„Korábban nem ismertem olyan katolikus mozgalmat, amely a krisztusi közösség elmélyült testvéri megélésére és továbbadására egyszerre hatékonyan képes lett volna” – hangsúlyozza a színpadon Csanády Miklós, akinek döntő szerepe volt a mozgalom Magyarországra hozatalában.

„Bárcsak itt lenne Bernáth Zoli!” – gondolom a zenészekre pillantva, ő volt ugyanis 1994-ben az Antióchia show-mane, az Ausztráliát megjárt csapat leginkább popsztárra emlékeztető egyénisége, aki mindig óriási hőfokon égett, énekelt, gitározott, mintha minden rajta múlna, mintha minden kételkedőt neki kellene meggyőznie, a közösségbe vonzania. Sok éve külföldön él már, és nem tudott hazautazni erre az alkalomra. „Ausztrália azért lett számomra fordulópont, mert teljesen megváltoztatta az egyházról és a kereszténységről alkotott képemet – mondja a telefonba. – Laza, normális fiatalok voltak a vendéglátóink, és nem ájtatoskodók – de az ügyet, a közösséget, a mi fogadásunkat a lehető legkomolyabban vették, és mindent megtettek értünk. Ez óriási hatással volt rám, mivel csak egy évvel korábban tértem meg, és korábban, tiniként majdnem elkallódtam: bandákkal lógtam, ittam, szi­puz­tam. Az Antióchia elkezdte a sebeimet begyógyítani, és nagyrészt pótolta, amit a családomtól nem kaphattam meg – miközben azt is bizonyította, hogy katolikusnak lenni nem csak tradicionális templomi környezetben, áhítatos stílusban lehet. A rengeteg ölelés, a feltétel nélküli elfogadás – hogy értékeltek azért, aki vagyok –, a magasztos célok és az a tudat, hogy egy ennyire hiteles ügy képviselője, továbbvivője, magyarországi megvalósítója lehetek, identitásformáló volt számomra, és egyértelművé tette, mi a feladatom, hol a helyem a világban. Tíz évet töltöttem el az An­tió­chiá­ban, a szívemet-lelkemet beletettem, és a mindenkori tinik számára továbbra is nagyon fontosnak tartom a létezését. És hiányzik. Sajnálom, hogy nincs hasonló a mi korosztályunk számára is, mint Ausztráliában. Hogy számomra nem volt, nem lehetett folytatás.”

---

*

– Ahogy András a testvérét, Pétert Jézushoz vitte, úgy vonzzák be ebbe a közösségbe és az egyházba az antióchiás fiatalok a barátaikat. Az Antióchiában Jézus lépteit hallani, és úgy érezzük, fiatal az egyház – írja Székely János püspök a jubileumi találkozóra küldött levelében.

*

„Ausztráliában éreztem először úgy életemben, hogy Jézus odajön hozzám, hogy jelenléte a közösségben kézzelfoghatóan, emberközelien valóságos lehet, és a mindennapjaim részévé válhat – emlékezik Gombos Eszter. – Ez olyan élmény, amelyet a templom és hittankönyvek nem tudnak közvetíteni. Fontos eleme az is, hogy mindezt nyolcan együtt éltük meg, és olyan csapatként tekintettünk magunkra, amelynek tagjai a felhők fölött érzik magukat, annyira feltöltődtek, és biztosak benne, hogy holnap és holnapután is együtt maradnak, mert feladatuk van. Tovább kell adnunk, amit kaptunk, ez egyértelműnek tűnt, de lehetséges-e, mi nyolcan képesek lehetünk-e rá? Egymásnak adtuk hozzá az erőt, egymásnak elhittük, hogy sikerülni fog. A közösség merőben új felfogásával szembesültünk odakint, az őszinteség és egymás iránti bizalom korábban elképzelhetetlen mélységével: ez volt a legfőbb erőforrásunk. Ma úgy látom, az Antióchia volt számomra a kapu, amelyen át a hitre és önmagamra találtam.”

*

Orgovány Tibor az Ausztráliából hazatért fiatalok révén, 1994 őszén ismerte meg az Antióchiát, és 2001-ig maradt a tagja. Betegsége azóta a lakásához köti. „Az első tapasztalataim egészen furcsák voltak – tűnődik el. – Kezdve rögtön azzal, hogy olyan emberek öleltek meg, akiket addig nem is láttam, és semmit sem tudtam róluk. Ezt először nem tudtam hová tenni. Később pedig a bevezetőkön lepődtem meg, mert ezekben olyan mélységekig menően beszéltek magukról a közösség tagjai, ami még egy családban is ritka. Azt hiszem, az Antióchia-élmény kulcsszava számomra a család. Az Antióchiában soha nem érezhettem magamat magányosnak, mert olyan volt, mintha a családom lenne. Egy annyira ideális család, amilyenről inkább csak álmodozni szoktunk, mint hogy valóban meg is adatna.”

*

„Az »ölelgetősdi« nekem soha nem tetszett, mert kényszerű volt, és »műbalhé jellegűnek« éreztem – zsörtölődik egy neve elhallgatását kérő régi antióchiás. – Számomra szektásnak tűnt ez a tempó, és őszintétlennek az »áradó szeretet«, amely a közösségi alkalmakat jellemezte. Nem tudtam elhinni, hogy őszinte, hiteles, hogy komoly személyes fedezete van. Sokkal inkább megjátszásnak tűnt. Miért kell gyarló embereknek ilyen álarcot húzniuk, idealizált képet sugallniuk magukról? – töprengtem. – Hiszen aztán kimennek majd a világba, ahol egész más törvények érvényesek, és nekik is azokhoz igazodva kell élniük, akár tetszik, akár nem.”

*

„Képzeld el azt a pillanatot, hogy kilépsz a repülőtéri váróba, és százötven ismeretlen fiatal fogad, óriási az ováció, és mindenki karja ölelésre nyílik! Valósággal ölelő karokba esel, és az első pillanatokban fel sem tudod fogni, mi ez az egész – próbálja érzékeltetni az elementáris élményt Bittsánszky Lotti. – Ez történt velünk Sydney-be érve. Jól emlékszem, hogy néhány másodpercig majdnem ijedt voltam, és ellenállást éreztem magamban ezzel az „úgy szeretlek, majd megeszlek” özönvízzel szemben. De jól emlékszem arra is, ami a következő pillanatban történt: hogy szétnyílt a sor, én következtem, és ekkor egyszer csak átkattant bennem valami, valahol mélyen belül kinyíltam, átadtam magam a sodrásnak, bizalmat szavaztam az ismeretlennek, és – egy életem, egy halálom – fejest ugrottam belé. »Értékes vagy, úgy, ahogy vagy« – szerintem ez volt és ez marad az Antióchia legerősebb üzenete.

*

Nádasdy Miklós, aki szintén az Ausztráliát megjárt csapat tagja volt, még mindig mintha az egykori élmény hatása alatt lenne: „Wood­stock-hangulatnak nevezném azt, amit megtapasztaltunk. Ezt nem lehet elmagyarázni, és az sem segít, ha mindent elolvasol, amit az An­tió­chiá­ról valaha írtak, vagy állandóan a mozgalom szabályait tartalmazó vezérkönyvet tanulmányozod. Az Antióchiát csak vírusszerűen lehet átadni, és mi voltunk az első magyar vírushordozók. A hangsúly itt azon van, hogy Istentől adott képességeink, a többiek és a te adományaid »kémiai reakcióiból« mi jön létre, hogy a közösség tagjai miként építhetik-fejleszthetik egymást. Én annak idején azt hittem, hogy az Antióchia révén az ausztrál kultúrába pillanthattam be. Pedig valójában azt tudtam meg, hogyan kellene élni a keresztény közösségben.”

*

A Várkonyi házaspár, Dóri és Péter az Antióchiában ismerték meg egymást, de már több mint tíz éve továbbléptek, ma a Chemin Neuf közösség tagjai. „Nagyon hiányzott, ezért annak idején próbáltuk az Antióchiát »magánalapon« folytatni, de a kísérletünk nem volt sikeres. Tovább kerestük a helyünket, és ez hosszú, küzdelmes folyamat volt. Időközben rájöttünk, hogy a közösség nem önmagáért van, hanem hogy Istenhez közelebb vigyen. És hogy a közösségi lét döntő komponense a feladat, a szolgálat. »Annyit kapsz vissza, amennyit beleadsz« – ez az antióchiás szlogen már régóta visszhangzik bennünk – mondják.

*

„Az Antióchiában rám az hatott legerősebben, hogy egyszerre volt mély, sokszor szíven találó és vidám, laza stílusú. »Hát így is kifejezhető a hit?« – kérdeztem álmélkodva – idézi fel alapélményét Balázs Mariann, aki szintén megjárta Ausztráliát. – Sorban kaptam a visszajelzéseket, hogy mennyire kinyíltam, kivirultam, miután antióchiás lettem. Azt hiszem, ennek az volt az oka, hogy itt tanultam meg magamról és a hitemről beszélni, és az, hogy először itt láttam meg magamat mások tükrében, tudtam meg, milyennek látnak, mit értékelnek bennem a többiek. Lefegyverző erejű, soha nem feledhető élmény volt, hogy Isten ajándékának tekintenek. Valószínű, hogy ha nincs az Antióchia, ma nem gyakorolnám a hitemet.”

*

„A gimnázium igazgatóhelyetteseként és régi antióchiásként én adom a találkozó helyszínét. Ez is része annak, hogy az Antióchiához fűződő viszonyomban van némi kettősség – töpreng el Tegzes Kinga. – Noha már sok éve nem vagyok tag, az iskolában gyakran kérdeznek a közösségről, megesett, hogy előadásra is felkértek a témáról. »Szívesen beszélek róla – mondom ilyenkor mindig –, de tudnotok kell, hogy már nem vagyok antióchiás.« Az Antióchia mint közösség nem folytatódott, mert nem folytatódhatott az életemben, de amit tőle kaptam, mindig eleven marad bennem, és ma már az iskolában, a tanítványaimnak és a kollégáimnak osztom tovább. Hogy – mint sok más régi antióchiás – közösség nélkül maradtam, arról nem az Antióchia tehet. Nekem, nekünk kellett volna folytatnunk.”

*

„Noha félek az emberektől, amikor új tag érkezik a kórusunkba, a régi antióchiás élményeim hatására ma is azonnal odamegyek hozzá, és azt mondom neki: »Szia, nyugodj meg, én sem tudok kottát olvasni. Érezd jól magadat köztünk!« Bocsánatot kérni és megbocsátani is az An­tió­chia tanított meg” – sorolja Szabó Julesz. – „Engem pedig arra, hogy a hit élhető, a mindennapokba »átmenthető« valóság, amelyet minden életszakaszomban feladatom marad tovább táplálni” – teszi hozzá Gáti Anna. „Lépten-nyomon visítva köszöntjük, és úgy öleljük meg egymást a régiekkel, mintha soha nem akarnánk elengedni. Nagy szerelem volt az életemben az Antióchia, és mint a szerelmek nyolcvan százaléka, megmagyarázhatatlan, az emléke pedig szívbe markoló és eufórikus egyszerre. Noha tíz éve már, hogy abbahagytam, nem volt kérdés, hogy itt a helyem ezen a hétvégén – fel kell töltődnöm a következő tíz évre” – mosolyog rám Korándi Márti.

*

„Számomra olyan az Antióchia, mint egy folyó, amelyben annak idején hosszú időn át vígan lubickoltam. Ma már nagyrészt a partról nézem a fürdőzőket, de azért néha még vissza-visszamehetek a vízbe egy kicsit felüdülni” – mondja Hoffmann Niki, aki az Antióchiában találta meg a párját. „2000-ben házasodtunk össze, és azért hagytuk el az An­ti­ó­chi­át, mert már nem értünk rá – teszi hozzá férje, Bakos Árpád. – Korábban együtt vezettünk hétvégét, sokat „másfél óráztunk”, közös bevezetőket írtunk, gyakran vezettünk kiscsoportot. Ezekből aztán sokat profitáltunk a házasságunkban: beszélgetéskultúrát, a mély kommunikáció igényét és azt a képességet sajátítottuk el, hogy merjünk az érzéseinkről beszélni. Engem legfőképpen, egyszer és mindenkorra arról győzött meg az Antióchia, hogy az élet szép. És már nehezen tudnám kielemezni, mi az, amivel gazdagított, hogyan él bennem tovább: valósággal a húsommá-véremmé vált minden, amivel akkor táplált.”

*

„Mi 1999-ben csatlakoztunk, és ma már a harmincadik hétvégénkre készülünk – meséli Csongrádi Bea, aki férjével, Péterrel a szentendrei Antióchia közösség fiataljainak istápolója. – Az Antióchia hozzásegített, hogy kevésbé legyek görcsös, merjem jobban Istenre bízni magamat. A fiatalok új meg új nemzedékei mindig rávesznek, hogy a hitemről gondolkodjam, hiszen rengeteget kérdeznek, és nem érik be felületes válaszokkal. Jó a közelükben élni azért is, mert fontos tájékozódási pont, példa vagyunk számukra házaspárként: egy élő, konfliktusoktól sem mentes kapcsolat mindennapjaiból kapnak tőlünk ízelítőt és biztatást.”

*

– Talán nem gondolunk bele eléggé, mekkora jelentőségű, hogy Isten Jézus által emberi szavakkal mondja el nekünk a gondolatait, és megtanítja, hogyan viszonyuljunk egymáshoz. Nem véletlenül születünk oda, ahova, hanem azért, hogy a környezetünk találkozhasson Isten szeretetével” – mondja Palánki Ferenc püspök a jubileumi találkozó záró miséjének prédikációjában.