Hajnali ötkor indult a gépünk Budapestről, s több mint tíz órát repültünk, míg megérkeztünk a két és fél milliós Fortalezába, abba a brazil városba, amely az Atlanti-óceán partján, közvetlenül az Egyenlítő alatt fekszik. Itt egész évben nyár van, harminc-harmincöt fokos hőség. Ám Fortaleza nemcsak meseszép tengerpartjáról ismert, hanem arról is, hogy mintegy harminc éve itt született meg a Shalom közösség. Gyakran látni az utcán misszionáriusokat, kereszttel a nyakukban, a „szendvicsházba” sietve. Innen indult ugyanis az egész, itt kezdett evangelizálni egy akkor huszonéves srác, Moyses Azevedo, és tőle kapott kedvet mostanra több mint háromezer fiatal, hogy szerte a világban hirdesse a hitet. Magyarországon is élnek shalomosok, én is velük érkeztem Fortalezába.
Jézus szeret! – ez a felirat fogad az utcán a reptérről jövet, és sokan a Szűzanya, Jézus vagy az Oltáriszentség strasszkövekkel kirakott képével díszített – az európai szemnek tán giccses – pólót viselnek. Itt a hit teljesen természetes dolog, a mindennapi élet része. A legtöbben végigtapsolják a szentmisét, és kitárt karokkal énekelnek. Szokatlan ez számunkra, de lehet benne valami, mert az emberek errefelé már első látásra is boldognak tűnnek (bár azt hiszem, erről az állandó napsütés is tehet). A kutya is elkíséri a gazdáját a templomba, a keresztények kötöttségek nélkül, szabadon hisznek, és szinte ragad a másikra a hitük, az örömük.
„Mindenki, aki itt van, kiválasztott” – mondta a Halleluya fesztivál nyitómiséjén Antonio Furtado, a brazilok egyik legkedveltebb papja. (Következő lapszámaink egyikében interjút olvashatnak vele – a szerk.) Több ezer ember hallgatta a szavait, ugyanis ennyien látogattak el a július 17. és 21. között megrendezett könnyűzenei programra. Minden dél-amerikai katolikus „sztár” fellépett, közöttük például Kelly Patricia szerzetes nővér, aki rendet alapított, hogy a zenével evangelizáljon. De színpadra állt a Missionario Shalom, a közösség hivatalos csapata, és ott volt az előadók között Davidson Silva is. A Banda Dominus latin ritmusokat, a Rosas de Saron pedig rockot játszott. Na, ez érdekes volt: képzeljünk el egy hosszú hajú rockert, aki Jézusról énekel, s közönségét, amely tombol a zenéje hallatán. De ez is hozzátartozik az egészhez, csak nekünk, európaiaknak még ezt is szoknunk kell.
A fesztiválon egyébként – mint minden nemzet – a magyar csapat is bemutatkozott: levetítettük a brit tehetségkutatót megnyert árnyjátéktársulat hazánkról szóló előadását, majd népdalokat énekeltünk, és néptáncoltunk. Sokan a közönség soraiból is velünk tartottak, láthatóan nagyon szerettek minket, magyarokat. Nem volt ritka az sem, hogy csak úgy megállítottak, s megkértek, hadd készítsenek közös fotót velünk. Nekik ugyanis mi vagyunk mások, egzotikusak. Ugyanilyen kíváncsisággal fogadtak minket a szegénynegyedben is, ahova a missziós hét keretében látogattunk el. Megnéztük, hogyan élnek az itteni emberek, s elképesztő sorsokkal találkoztunk. (A favelák világáról szóló riportunkat néhány hét múlva olvashatják – a szerk.) Most pedig már úton vagyunk Rio de Janeiróba, az ifjúsági világtalálkozóra.
