Ó-antifónák

Bölcsesség, Adonáj, Jessze termő ága, Dávid kulcsa, Fölkelő nap, Népek nagy királya, Emmanuel… Hívogatjuk, szólítgatjuk a homályban, szívünk legmélyén rejtőzködő, születésre váró Istent.

 

Mindegyik antifóna egy gyönyörű dallamon énekelt sóhajtással kezdődik: „Ó…” A liturgia nem arra bátorít bennünket, hogy nyomjuk el vágyainkat, hogy oltsuk ki szerelmeinket, hogy kőszívű emberekként éljünk. De arra sem, hogy a bennünk követelődző igényeknek késlekedést nem ismerve eleget tegyünk, s kielégítsük azokat: arra hív, hogy ezek hangját meghalljuk, túlhalljunk rajtuk. S egy dallamot ad az ajkunkra, hogy elénekeljük és szenvedélyes imába foglaljuk a vágyaink mögött követelődző még mélyebb sóvárgást, a szavakba nem foglalható sóhajokat, amelyeket a Lélek ébreszt bennük.

 

Merünk-e még vágyakozni? Tisztelni, szeretni, komolyan venni sóhajtozó szívünket? Bizalommal, sebezhetően, újra gyermekként megnyitni, kitenni azt? Elfogadni, átélni benne azt az Isten formájú, végtelen űrt, amelyet soha semmi és senki nem fog betölteni?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..