Nyirő József hazaérkezése

A beszédnek a Keleti Újság hasábjain megjelent szerkesztett változatából kiderül, hogy az író – aki 1938 júniusában egyike volt a költőt a Házsongárdi temetőben búcsúztató szónokoknak – csak ekkor, 1939-ben döbbent rá arra, amit mások bizonyára kezdettől fogva tudtak. Nevezetesen arra, hogy a költő koporsóba zárt porhüvelyét csak átmenetileg helyezték egy kölcsönkriptába: addig, amíg a Dsida-sírbolt el nem készül. Az ideiglenesség döbbenete határozza meg az emlékbeszéd ambivalens, keservesen vidám hangvételét:



„Hogy ez a Dsida Jenő mennyi bajt okoz!

Éve sincs, gyanútlanul, semmit sem sejtve jöttem Udvarhelyről Kolozsvárra, tisztességes szürke gúnyában. Hát nem fekete ruháért, gyászöltözetért kellett-e mindjárt szaladgálnom, hogy a Dsida Jenő sírjánál utolsó istenhozzádot mondhassak (…)?”
Temetés után a szónok elgondolkodott, sírhelyre kezdett gyűjteni. Tervezgette: „hol lesz a fejem, keletre néz-e, vagy nyugatnak (…), a kövön mi lesz, vajon mi lesz a záró szám: 1938? – 40? – 60?…”

De több hónap alatt sem sikerül elegendő pénzt összegyűjtenie.



„Ekkor kapom – fűzi tovább Nyirő József – a gróf Bethlen Györgyné levelét, hogy szegény Dsida Jenőnek sírhelyről, emlékműről kellene gondoskodni, mert a hirtelenében egy esztendőre kölcsönadott kriptahasználat ideje letelőben van. Estélyre gondoltak, ami mégis méltóbb formája volna, hogy a végleges nyugvóhelyéhez és emlékéhez hozzájárulhassunk. Tudja róla( m), hogy mennyire szerettük egymást szegény Dsida Jenővel, és ha csak tehetem, szóljak néhány szót az érdekében…”

Ez a felkérés a valós helyzetre való rádöbbenés forrása:

„A grófnő levele (…) meglepett, mert erről a kölcsönsírhelyről nem tudtam.”

A beszédet kis változtatással megismételt felkiáltás tagolja:

„Hogy ezzel a Dsida Jenővel mennyi bajom van!”
A felkiáltást – mintegy bocsánatkérő magyarázatként – a döbbenet lényegének összefoglalása követi:
„(…) mindjárt, önkéntelen fel is kacagtam. Áldott emlékét ne sértse, de nem szomorúan kacagnivaló-e, hogy én kölcsönruhában búcsúztattam el őt, aki kölcsönsírhelyet kapott!?”

Az elhunyt költőről ismételten beszédet mondó Nyirő Józsefnek azonban, aki az 1940. és az 1950. évet megérte, az emlékbeszédben végsőként említett 1960.-at már nem, szülőföldjén több mint fél évszázadig kölcsönsírhely sem jutott.

Azt gondolom, mégsem véletlen, hogy a riporternek a távolba szakadt író május 27-i székelyudvarhelyi újratemetése kapcsán éppen Dsida Jenő Nagycsütörtök című költeménye jutott az eszébe, hiszen a nagyhét után nem sokkal a Lélek ünnepe következik.