Miért éppen azt? Miért éppen azt! Hány évtizede lehet, hogy legutóbb olvastam?
Máris itt van a kétkötetes, összesen 1700 oldalas Arany János-kiadás, Keresztury Dezső és hitvese állította össze. Régi vágyunk-óhajunk volt ez. Emlékszem, már 1953-ban említették Semmelweis utcai otthonukban, Egry József festményei alatt… Másfél évtizeddel később megszületett a két könyv
A Buda halála középiskolás korom kötelező olvasmánya, a második kötetben van. Száz oldal, tizenkét ének gyönyörűség. Akár a Toldi, páros rímű tizenkettesekben, alexandrinusokban.
Milyen lehetett találkozásom tizenéves gimnazistaként a Buda halálával? Nekünk már akkor szent emberünk volt Arany János, a magyar költészet lángelméje. A Sándor-vers lejtését-muzsikáját jól ismertük a Toldiból, amellyel negyedikesekként egész tanéven át foglalkoztunk. A Buda halála később már vértezetten talált ránk. Hogyan? Különös, de az első olvasás élménye ma már alig idézhető fel, a későbbiekkel együtt, amikor vagy csak belelapoztam, vagy, akár egy lendülettel, végigolvastam.
Ezek az előzmények most is itt lebegnek-keringenek a verssorok, a négysoros strófák fölött, s adják át magukat, egybekeveredve, a mai élménynek. Igen, persze másként: mélyebben hat rám Arany János minden egyes szava, mint régen. Igen, gazdagabb lettem: ez a felismerés munkál, amikor szavakat, mondatokat ismét elolvasok, meg-megállok, magam elé nézve merengek.
Összecsengő két sorvég az első énekből: „baj, gond – hajlong”. A másodikból: „bölcsebb, mint az – csavarintasz”. Tiszta rímmel gazdagított hasonlat, szintúgy a másodikból: „Viszi saját kénye, rohanó dagálya: / Mintha szelet fogván megered a gálya.” Csodálatos verssor a harmadik énekben: „Lettet azonban már ki tehet letlenné?”
Halványabban figyelek az ég és föld-különbségű fivérekre, Budára és Etelére; asszonyaikra: Gyöngyvérre és a Nibelung-tájról ideszakadt Ildikóra; a vashomlokú Detrére, a vadászatra, a Kardra.
A nyelv csodája nyűgöz le, Arany János szavaié!
Jelzők: „lélekadó bor”, „szívemelő dal”. Egy mondat, amely a görög poézist villantja agyamba: „Ébredj deli hajnal, te rózsaözönlő!” Egy inverzió, amely messziről arra hajaz, hogy „Ötszáz bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd” – a nyolcadik ének inverziója: „Hadurat nem látja ember soha földi.”
Külön szerelmetes foglalatosság a költő lapalji jegyzeteit olvasni: „Tapodám a léget, mint ki vizet lábol” – ezt a hasonlatot így magyarázza: „Nemcsak azt teszi, midőn valaki a vizet meglábolja, azaz lábon menve átkel rajta; hanem az úszás egy nemét is, mely csupán láb segítségével történik, a kezek használata nélkül. Így jár az adoma W.-ről, hogy efféle úszás közben megberetválkozott. A kép ily lábalásról van véve. A.J.” (Lehet, hogy báró Wesselényi Miklóst, az árvízi hajóst rejti a W.?)
Egyszer régen Zelk Zoltán mellett ballagtam a Múzeum körúton. Amikor a Nemzeti Múzeum kerítése mellett Arany János szobrához értünk, az őszülő hajú poéta a rajongott elődről kezdett beszélni, rajongva. Úgy végezte szavait: ha csoda történnék és Arany János lelépne a talapzatról, ő odafutna hozzá, térdet-fejet hajtana előtte és megcsókolná a kezét. „Ugye, te is?!” – kérdezte…
