Még azt is olvashatom a cikkben, hogy „jogi szempontból értendő a kirúgás, művészeti téren nem változott semmi…” Kirúgták. Kirúgta. Kirúgás. Illendő, ízléses, igényes így írni? Odalépek a könyvespolchoz, leveszem a Magyar Értelmező Kéziszótár testes kötetét. A 725. oldalon kiderült: a kirúg – több mindent jelent. Íme: Rúgással kiüt vagy kiver valamit. Kirúg a hámból. Kirúgja a csárda oldalát. Építmény egy része kiszögellik, kiáll. Petőfi Sándor Kurta kocsmája „oda rúg ki a Szamosra”. Na és persze a kapuvédő a focipályán kirúgja a labdát. És van egy teljesen durva értelme: kidob, eltávolít valakit valahonnan: állásából, munkahelyéről. Helyben vagyunk: „Kirúgták 14 év után.” Írhatta volna a hírközeg így is: felbontották (nem újították meg) a szerződését. Felmondtak neki. Megváltak tőle. Nem tartanak igény további munkájára. Így is lehetett volna, durvátlanul. Gazdag a magyar nyelv. Betűvetőtársaim, gondoljunk erre mindig mindannyian! Miért kell fordulni egy talponálló szesztestvéreinek szókincséhez? „Kirúgták!” – megjelenik előttem, képpé válik a szó, és elszégyenlem magam azok helyett, akik leírják vagy kimondják. És még hogy a „kirúgás jogi szempontból értendő”? Cikkcím egy másik újságból: „A jó robotot szinte biztosan nem rúgják ki.” Csak az embert? Szép kis humanizmus. A durva igét mondják szemembe a televízió képernyőjén: a „kirúgták”, képpel megtoldva. A rádió valamennyivel humánusabb: ott „csak” elhangzik, nem is egyszer. De – szerencsére – nincs hozzá kép… Meg az a hír is jó egy sajtótermékben, hogy : „MTV: nem lesz több kirúgás?” Engem az tölt el örömmel és reménnyel, hogy az eddig elmondottak után valami más /!/ szólal meg a közelemben: Thomas Qasthoff hangja! Ötvenegy éves, Karajan-díjas német énekes, napjaink egyik legszebb lírai basszbaritonját mondhatja magáénak. Amikor megszólal, a harmónia, a nemes egyensúly, a simogató emberiesség jelenlétét érzem. Velem együtt, tudatosan, mint én, vagy véletlenül, bizonyára még sokan hallgatják a rádió hangszórója előtt. Joseph Haydn operáiból – Aki hűtlen, pórul jár, Orlando lovag, Élet a Holdon – szólaltat meg négy áriát. Játékosan, mosolyogva és mosolyogtatva. Azzal a férfibájjal, amelyet a zseniális zeneköltő belezárt a kottafejekbe. Sokunknak talán eszébe sem jut, sokan nem is tudnak róla, hogy Thomas Quasthoffnak mind a két karja hiányzik. Fél évszázada mélységesen megdöbbentette a világot, a sajtót, a rádiót, a televíziót, az egyes embert, engem is – egy Contergan nevű gyógyszer romboló hatásának híre. Várandós asszonyok szedték – felelőtlen biztatásra, amely mögött a minél több pénz szerzése húzódott meg –, szedték és szenvedték meg. Ők lettek az áldozatok, és a megszületettek. A Conterganban nem gyógyító szert hozott létre a bűnös spekuláció; éppen az ellenkezőjét. Ezért jött a világra Thomas Quasthoff – karok nélkül. Ez a nagy művésszé nőtt alacsony férfi kottát kezébe soha nem foghatott és foghat. De túl a mutáláson kiderült: milyen páratlan hangi adottságai vannak. A Gondviselésbe vetett szüntelen bizalma, szorgalma, végtelen tanulnivágyása meghozta gyümölcsét. Hangja, ez a mélységekben és magasságokban ugyanolyan színnel, erővel, szépséggel megszólaló lírai basszbariton – ha operaszínpadon nem is – de pódiumon, mikrofon előtt, stúdiókban egyaránt otthonra lelt. A közönség örömére. A művész ismét énekel, drámát, balladát szólaltat meg, az Erlköniget, Goethét és Schubertet egyszerre, a dalirodalom egyik megrázó remekét. „Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?” És ugyanaz a hang szól, amikor az énekes az elbeszélőt, a költőt szólaltatja meg. És ugyanaz, de másként, amikor a riasztó képek megfélemlítette gyermek fél és panaszkodik. És ugyanaz, amikor a tehetetlen apa csitít-vigasztal. Mintha három instrumentum tolmácsolná a remekművet. És mégis – egy! Páratlan hangi megjelenítése három szereplőnek. „Ist tot!” – fejezi be a nagy művet Thomas Quasthoff. Győztes művészete előtt fejemet mélyen lehajtom.
