Valami könyvbeli képről vagy rajzról emlékezhettem rá. Földig érő hófehér ruhát viselt az angyal, a szárnya is fehér volt. Nevére is kíváncsi voltam, de senki sem tudta. Egynéhány évvel később, szentmisék végén így imádkoztunk: „Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket harcainkban; a sátán kísértései ellen légy oltalmunk.” Akkor, kiskamaszként, megvilágosodott bennem: ő az a férfi, „a mennyei seregek vezére”, és ugyanazt a keresztnevet viseli, mint szeretett anyai nagyapám. Színpadon is hamarosan láthattam Szent Mihályt, Az ember tragédiája első színében, ahogy főangyal-társaival, Gáborral és Rafaellel hozsannázva leborul az Úr trónusa előtt…Mindez egy kis angyalszobor láttán villant föl bennem, második olasz utunkon, a bolognai San Domenico-székesegyházban, az 1221-ben elhunyt rendalapító síremlékénél. Jóval annak előtte mi a budapesti Thököly úton, a Szent Domonkos-templom főoltára előtt kötöttünk házasságot. Bolognában, vonatcsatlakozásra várva, volt két óránk; úgy döntöttünk, elzarándokolunk San Domenicóba. Odabent, a templomban egy német turistacsoport állt a szent síremléke, az Arca di San Domenico mellett. Idegenvezetőjük szépen zengő, szinte színpadi németséggel tudatta velük a tudnivalókat. Kettőnkkel is, akik hozzájuk csatlakoztunk. Minden szavát megértettük. Michelangelo Buonarottiról beszélt, a reneszánsz egyetemes művész-zsenijéről, aki 1475. március 6-án született egy Caprese nevű kisvárosban (vagy nagyközségben, hisz most is csak körülbelül ezerhatszázan élnek benne, és közelebb van Arezzóhoz, mint Firenzéhez). A kiskamasz Buonarotti fiú – aki keresztneve szerint Mihály és angyal – tizenhárom éves fejjel Firenzébe került, s szobrászinasok között tanult, de már alkotott is. Onnét Velencébe ment, majd Bolognába. Tizenkilenc éves volt, amikor a Szent Domonkos- emlékmű díszéül megfaragta Szent Petroniust és Proculust, meg a jobb karjával a gyertyatartót átölelő angyalt. A lírai tűzzel szónokló idegenvezető mind a hármat megmutatta. A többi kis márványszobrot is, dicsérve az emlékmű, az Arca di Domenico nemes arányait, egész szépségét. Így folytatta:
– Most pedig, kérem, nézzék meg Michelangelo féltérdre ereszkedő angyalát egészen közelről, gondosan… Észrevesznek-e rajta valami különöset? Mi ketten is, a turistatársasággal együtt, igyekeztünk meglelni, mi lehet az a különös. Hümmögtünk, tétováztunk. Mit is mondhatnánk egyebet, mint hogy ez a kis márványszobor már a lángelme kétségtelen jeleit viseli.
– Ich enthülle Ihnen – vette vissza a szót –, fölfedem önök előtt a nyílt titkot… Ez az angyalfej ugyanannak a modellnek a vonásait viseli, mint az egy évtizeddel később befejezett firenzei Dávid-szoboré! Egy tizenötödik század végi tinédzserét. Lehet, hogy gyerekkori pajtása volt Michelangelónak; lehet, hogy első firenzei ottléte alatt, vagy Velencében ismerte meg. A fej alkata, a hajviselet, az arcvonások itt, a bolognai angyalon ugyanazok, mint Firenzében a Góliátot legyőző Dávidén. Nézzék csak! Néztük, lehajolva, egészen közelről. Egy olaszországi útikönyvet a Dávid-szobor fényképénél nyitott ki egy bajuszos öregúr; a csoport kézről kézre adta. Mi ketten is az új élmény frissességével csodáltuk: kétségtelenül ugyanaz a fej, ugyanaz a szempár! „Az évek szállnak, mint a percek.” Azóta még egyszer láttuk a hősi Dávidot, és – a kisangyalra gondoltunk. Magam a legköltőibb Michelangelo-szobrot, a Rondanini Pietát is megcsodálhattam a milánói Sforza-kastélyban. De a bolognai angyallal nem esett második találkozás. Pedig el kellene mennünk hozzá, amíg lehet. És mivel a mennyei hírhozó szeme csalhatatlan, minden bizonnyal fölismerne minket…
