Noteszlap: Örökkön Anna

Akkor, így tudtam meg: anyai nagyanyám keresztneve is Anna! Addig eszembe nem jutott, hogy megkérdezzem tőle. Nekem ő a nagymama volt, aki nagyon szeret. És ez a legtöbb, amit egy kisfiú kaphat. Édesanyám édesanyja Anna volt tehát, teljes nevén Tancsin Anna. Aki imakönyvvel a kezében elmondta, mennyire boldog, sőt büszke is talán, mert véletlenül Annának született, mint annak idején Szűz Mária édesanyja. Mindennap imádkozik hozzá. És – tegezi… „Ugye, nem baj? Így kell?” – kérdezte tőlem naiv tisztasággal. Mintha bizony tudtam volna, mi a válasz. Nagyobbnak, „öregebbnek” tekintett, mint amekkora voltam.

Azután kikérdezte tőlem a katekizmust (a Hajnal utcai iskolában hitoktatónk, Szabó Béla éppen azt tanította): „Mi a mennyország?” „A mennyország – feleltem tagoltan, ritmusosan, ahogyan a hitoktató tette – a ki-mondha-tat-lan bol-dog-ság helye, ahol a tiszta lelkek Istent színről színre látják…” Nemsokára következett a nyári vakáció. Napjaim zömét nagymamánál töltöttem. Imádságoskönyvéből egyszer szentképet vett elő: „Látod, ilyen volt Szent Anna – mutatta. – Van itt, innét kicsit messze, egy Szent Anna-kápolna. Nemsokára elmegyünk oda imádkozni. Eljössz velem?” Egy vasárnap reggel csakugyan elindultunk. Előbb a mi Szent Erzsébet-templomunknál csatlakoztunk egy kis csoport emberhez, egynél-kettőnél egyházi zászló is volt. És útra kelt a processzió (ezt a szót is nagyanyámtól hallottam először), egyenletes lépésekkel hagytuk magunk mögött a Kossuth Lajos utcát, fordultunk be balra, a Soroksári útra.

Jobb felől, elég mélyen a vasúti sínpár futott Kelebia felé. Rajta túl a téglagyári tó vize csillogott. Majd egy megbontott oldalú emelkedőre láttunk, a Tatárdombra. (Erről csak jóval később tudtam meg – említett hitoktatónk amatőr régészként ásatásokat végzett –, hogy a föld mélye XIII. századi kemencék maradványait rejtette. Akik akkor ott kenyeret sütöttek, a tatárjáráskor menekültek el; innét a domb neve…) Mentünk nagymamával tovább. Át egy kis hídon, a vasútvonal fölött. És túloldalt föltűnt a kápolna. Már elég sokan álltak előtte, mi sem fértünk be. Odakint kezdtünk imádkozni Szent Annához. Nagymama kezében az imádságoskönyv meg a szentkép. Derekasan sütött a nap, kezdődött a szentmise: „Egybegyűltünk ó, na-agy Isten buzgó imádásodra. Tancsin Anna is buzgón énekelt az ő Szent Anna-kápolnája előtt. Néha mosolyogva nézett rám. Mind a ketten örültünk, hogy ott vagyunk…

Nagyanyám igen-igen régen örökre lecsukta szemét. Magam pedig ma már – Simongáti Győző helytörténész kedvességéből – tudom: azon a helyen, ugyanazon a dombrészen már 1783-ban állt egy fából ácsolt kápolna. Szülővárosom, Pesterzsébet helyét egy akkori térképen a Gubacs-puszta név jelölte. Ez a mostani kápolna százharminc esztendeje, 1879-ben épült kőből és téglából. „És akkor kapta a Szent Anna nevet?” Kérdésemre meglepő a válasz: Segítő Szűz Mária-kápolna a neve! Szeptember 12., a Mária-nap után következő vasárnap Soroksárról és máshonnan szokta fölkeresni processzió, akkor van szentmise. Ilyen szeptemberi vasárnap voltam ott nagymamával! Azóta is úgy tudtam, Szent Anna-kápolna. Tévedett volna nagyanyám? Valaki félrevezette? Nem hinném.

Egy hang azt súgja bennem: szeretett volna magának egy Szent Anna-kápolnát! De olyan nem volt a közelben. Arról ő nem tudott, hogy nagyon-nagyon messze a pesterzsébeti Kálmán utca 14-től, ahol lakott: valahol Budán van egy kéttornyú, gyönyörű Szent Anna-templom. „Kinevezett” magának egy viszonylag közeli kápolnát, hogy az Szent Annáé legyen, az ő szíve-lelke szerint. Az ő védőszentjéé, akinek nevét oly boldogan-büszkén viselte. Akis szentképről odasugaraztatta az oltárra a Szent Szűz édesanyjának alakját, hogy minél bensőségesebben imádkozhassék hozzá. Magával vitt engem is. Tudtuk mind a ketten, hogy ott van Szent Anna. Most is itt van, tudom, a Segítő Szűz Mária-kápolnában. Nemsokára Anna-nap lesz. A bezárt ajtónál egyes-egyedül állok a késő délelőtt forró ege alatt. Mennyi dús lombú fa, mennyi gazdag zöld zárja le a látóhatárt, a Tatárdomb felé is. Szemem lehunyva mintha látnám-hallanám: Tancsin Anna a katekizmust kérdezi ki tőlem: „Mi végre vagyunk a világon?”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..