Nézőtér: El Greco – Isten festője

Klasszikus példa erre Peter Shaffer és Milos Forman mítoszteremtő, de alapvetően „megtévesztő” Amadeusa. Ilyen a hódító Nagy Sándorról szóló „újszerű” portré; a Luther ifjúságát, egyházpolitikai és lelki küzdelmeit feldolgozó film; a Vermeer és modellje kapcsolatát középpontba állító Lány gyöngy fülbevalóval, vagy a komédia elemeivel átszőtt Szerelmes Shakespeare is. A sort persze hosszan lehetne folytatni. A XVI. század egyik legnagyobb hatású festője, Domenicos Theotokopoulos, azaz El Greco alakját is felkapta a „divathullám”, amelyet ezúttal honfitársa, Iannis Smaragdis lovagolt meg, aki Dimitris Siatopoulos El Greco – Isten festője című, romantikus szálakkal átszőtt fikciós életrajzi regényét ültette át a filmvászonra.

A történet szerint az ifjú piktor (Nick Ashdon) elhagyja szülőföldjét, a függetlenségéért, a velencei fennhatóság ellen küzdő Krétát. A lagúnák városában, Tiziano műhelyében képezi tovább magát. Itt figyel fel rá Nino de Guevara, a későbbi toledói főinkvizítor (Juan Diego Botto), aki Spanyolországba csábítja a tehetséges Görögöt. Zárdába vonuló múzsájától, szerelmétől, a Bűnbánó Magdolna-kép modelljétől elválva Domenicos Hispániában kezd új életet. Családot alapít, de a sikeres festő egyszerre szembe találja magát a „szent inkvizícióval”, egykori mentorával… Iannis Smaragdis, aki eljött filmje magyarországi sajtóbemutatójára, egyszerű üzenetet akar közvetíteni. – Van egy gyanúm, semmit sem döntünk el, mi csak Isten akaratának vagyunk a végrehajtói… – vallja saját hivatásával kapcsolatban is a rendező. El Greco képes az egyszerű embert, a hétköznapi bűnöst úgy ábrázolni, hogy alakjai átlényegülnek: áhítatot közvetítenek, és belülről sugárzó spirituális ragyogás övezi őket. A hatalmába szédült Guevara kardinális portréja viszont nem úgy sikerül, ahogy azt megrendelője várta. Megfestett mása a „földön marad”, mert a valóságot tükrözi: szikár, riasztó kreatúra, a görcsös akarás szimbóluma… Az alapötlet jó, ám a filmben a két fő figura, vagyis a „veszélyes” művész és a mindenható inkvizítor szellemi összecsapása naiv toposszá válik „a fény és a sötétség küzdelmének” mottója alatt, az inkvizícióhoz kapcsolódó sztereotípiák felsorakoztatásával. Smaragdis mozija áttetsző, üdítő vizű, de sekély patak, amely nem mer vagy nem tud folyóvá szélesedni, folyammá mélyülni. Nem tekinthető történelmi tablónak, sem igazi pszichológiai drámának. Vangelis tetszetős kísérőzenéje pedig túlságosan ismerős: az 1492 – A Paradicsom meghódítása örökzöld dallamának sikerreceptjét követi. Mindezekkel együtt nemes és szép film. Végül is ez sem kevés… (El Greco, görög-spanyol-magyar film, 2007, 117 perc)