Mielőtt e hír olvastán bárki irigyelni kezdené feltételezett anyagi helyzetünket, gyorsan tegyük hozzá: a nagy utazáshoz elegendő volt villamosra szállnunk Pesten, ugyanis egy igazán dicsérendő ötlet nyomán a világ első számú dalszínházának némely produkcióját az utóbbi időben számos nagyvárosban közvetítik egyenes adásban. Több helyütt hatalmas mozik nézőterét sikerül megtölteni egy-egy ilyen alkalommal, nálunk a Művészetek Palotájának kicsiny vetítője ad otthont a csak a Hudson partján mindennapos programnak. A szóban forgó estén a XIX-XX. század fordulójának ünnepelt francia zeneszerzője, Jules Massenet (1842-1912) Thaisz című operáját néztük meg, amely Jacques Anatole François Thibault, vagyis a napjainkban már álnevén is csak mérsékelten ismertebb Nobel-díjas író, Anatole France (1844-1924) 1890-ben megjelent regénye alapján született. Az ókeresztény korban játszódó történetet már napvilágra kerülése után három esztendővel megismerhette a hazai közönség is, a szerző művei közül elsőként. Negyven év múlva Szerb Antal fordította magyarra újból.
Thaisz, a közismert kurtizán a Krisztus utáni IV. században élt Alexandriában. Megtérésének történetét valószínűsíthetően már az V. században lejegyezték, de több későbbi gyűjteményben is felbukkan, köztük a XIII. században keletkezett, nagy hatású Arany legendában. (A római kalendárium szerint október 8-án emlékezik az egyház Szent Thaiszra.) A gyógyíthatatlanul agnosztikus Anatole France nem puszta véletlenségből találkozhatott e példázattal, ugyanis erős vonzalmat érzett a keresztény legendák, épületes olvasmányok iránt: közülük jó néhányat újraírt, rendszerint némi módosítással. Szerb Antal cseppnyi iróniával azt mondja erről: „…csak egy icipicit változtat rajtuk; csak éppen annyit, hogy ellenkező legyen az értelmük, mint eredetileg.” Igaz, ami igaz, az alaptörténetben a Thaiszt Istenhez vezető egyiptomi remete, Paphnutius kétségtelenül pozitív, amúgy pedig teljesen sematikus alak. France „csavar egyet" a legendán: míg a szépség és a szerelem imádatában élő Thaisz az ő változatában is visszatalál a gyermekkorában megismert Krisztusba vetett hitéhez, nála a szent életű, szigorú szerzetes „önfeledt” elbizakodottságában mélyebbre süllyed a bűnben, mint azt az általa hajszolt eltévedt bárányról korábban feltételezte. De az eredeti mondandóba ellentétes lélekmozgást beleszövő France ezzel korántsem bizonyult a kereszténység ellenségének, sőt – s akár az is lehetséges, hogy szándéka ellenére – igen mély tanúságot tesz az evangéliumi igéről, melyet Krisztus az írástudóknak és a nép véneinek szegezett: „Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában.”
A Thaiszt a mai napig hatásos marxista-leninista propaganda annak idején örömmel elemezgette, mint a közismerten antiklerikális France művét „az embertelen kereszténységről”. Csakhogy a környezetszennyező félreértelmezések helyett érdemes magát a regényt elolvasni, melyben egy kételyekkel teli, csakugyan kritikus, világnézeti kérdésekben elnézően megengedő, mégoly „idegen próféta” szemével a kereszténység mélyére láthatunk. Ha ő nem is köteleződik el, amit mond, igazulásunkat segítheti. Emellett a mai olvasó számára időszerűen érdekesek és tanulságosak lehetnek a műnek a hanyatló ókori Rómát betöltő (már-már „posztmodern”) világnézeti sokszínűségről szóló részei. Nem véletlenül ihlette meg hát a regény a hit világának lüktetését műveiben gyakorta megjelenítő Massenet-t. A kötet első kiadása után négy évvel már be is mutatták Párizsban France nyomán íródott operáját. (A komponista alkotói képzeletét egyébként visszatérően foglalkoztatta „a bűnös asszony” témája, ennek gyümölcse a Mária Magdolnáról, Heródiásról vagy Éváról szóló műve.) A zenébe oltott Thaisz nem tartozik a születésüktől fogva rendszeresen játszott darabok közé. (Ennek egyik oka az lehet, hogy a maga korában elismert mester muzsikáját – többnyire fáradt fülű kritikusok – nemegyszer sziruposnak mondják, eltévesztve ezzel érzelem és érzelgősség határát, s méltatlanul félreállítva a szerző számos – jobb sorsra érdemes – alkotását.) A műből önálló életre kelt és rendkívüli „szólókarriert” futott be a Thaisz lelki átalakulását érzékeltető, a szépségnek és a fájdalomnak közös formát adó, Meditáció című intermezzo, melyben a zenekar mellett megszólaló hegedűjáték felejthetetlenül közelíti meg azt, ami a szavak szorításából már kisiklik.
A Metropolitan előadásán a címszereplő Renée Fleming éteri színeket festő hangjával, természetes bájával a szépséget idők feletti módon hordozó, s épp ezért mindig modern nőként keltette életre Thaisz alakját. A Massenet művében Athanael néven megjelenő szerzetes szerepét a színészi tehetséggel szintén megáldott Thomas Hampson alakította. Az ő énekük- játékuk, a XIX. század végét és a történet korát egyaránt megidéző rendezés, a karmester Jesús López-Cobos és a Meditáció hegedűszólamát előadó fiatal művész, David Chan mind hozzájárultak ahhoz, hogy a budapesti vetítőben végignézett közvetítés is elevenen érzékeltesse Massenet operájának spirituális mélységét.
