Az életművét kutató Gutbrod Gizellát kérdeztük e modern kori törékeny próféta jelentőségéről. – François Mauriac Weillel kapcsolatban „ateista megtérésről” beszél, hiszen e lány „a semmiből”, hirtelen került Isten keze közé. Weil ezt írja nevezetes misztikus élményéről, amely Assisiben történt, huszonnyolc éves korában: „Amikor egyedül voltam a Santa Maria degli Angeli XII. századi kápolnájában, amely a tisztaságnak hasonlíthatatlan csodája, ahol Szent Ferenc gyakran imádkozott, valami nálam erősebb életemben először arra kényszerített, hogy letérdeljek.” Keresztes Szent János kifejezését magáénak érezve „a lélek sötét éjszakájában” dolgozta fel misztikus élményét. A sötétségen való átkelést nemcsak az írói, de az emberi nagyság kritériumának is tekintette. Weil esetében olyan belső tisztulási folyamatról volt szó, amelyhez nem álltak rendelkezésére teológiai, intézményes, dogmatikai segítségek. Lehet, hogy élete végén felvette a keresztséget. A szakirodalomban találunk erre való utalásokat.
Halála után hamarosan sokakra hatott mélyen Simone Weil „egyházon kívüli megtérése”: napjaink hiteles misztikusaként tekintenek rá. – A francia értelmiség elsősorban társadalmi elkötelezettsége és a szakszervezeti mozgalomban betöltött szerepe miatt tiszteli őt, utolsó, misztikus éveit sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Ugyanakkor magyarországi fogadtatása is részleges, mert mi – elsősorban Pilinszky közvetítésével – igazán csak a misztikus Weilt ismerjük, az elkötelezett baloldali filozófusnőt nem. Ezért is fontos magyarra fordítani spirituális politikai testamentumnak szánt, L’Enracinement (Begyökerezettség) című könyvét, melyet amerikai száműzetése felé utazva írt – jelenleg ezen fáradozom. Ez a befejezetlen, de torzóként is egész mű az ő társadalmi és spirituális gondolatainak az esszenciája. Weil irodalmi hagyatékának megbízott kezelőjeként Albert Camus ezt adta ki, 1949-ben. A háború utáni krízisben ennek volt különös aktualitása. A mű a patriotizmus új megfogalmazása, a történelem újszerű olvasata. Weil kifejti benne, hogy a világháború egy spirituális válság következménye, és hogy mi egy nemzet lelki megújulásának feltétele. Kidolgozza a hazaszeretet keresztény megközelítését – Pilinszky sokszor idézi tőle ezzel kapcsolatban: a hazát csak együttérzéssel lehet szeretni. Ennek a mai Magyarországon is nagy jelentősége van: egyrészt a rendszerváltozás, másrészt az európai nyitás miatt nekünk is át kellene gondolnunk e fogalmat, mert ahogy Camus jelezte: „Elképzelhetetlen Európában újjászületés, amely ne vetne számot azokkal a követelményekkel, melyeket Simone Weil meghatározott.” Az együttérzés fogalma a társadalmi-politikai kérdések felől indulva is a spiritualitás közelébe vezet. – Ha nem is dogmatikus értelemben, de latens módon Weil mindig is kereszténynek tartotta magát, hiszen számára az együttérzés, a másik ember fontossága és tisztelete gyermekkorából hozott örökség volt. Legalábbis erről ír halála előtt egyik barátjának, Joseph-Marie Perrin domonkos szerzetesnek. Az együttérzés és a szegénységben való ösztönös lét, az erre való törekvés mindvégig tükröződik leveleiben. Ahogyan más műveiben és egész életvezetésében is. Weil, a munka témájának legnagyobb teoretikusa egy évet párizsi üzemekben töltött munkásként, hogy szembesüljön az ott dolgozók valóságos helyzetével. A munkáról írt rövid tanulmánya a XX. század egyik legfontosabb filozófiai írása. Simone Weil alapvető késztetése volt, hogy elhagyja társadalmi meghatározottságát, a polgári életet. Erről szól egyik verse is, amelyet Egy fiatal lányhoz címmel írt, ebben megfogalmazza: „Lépj ki az üvegházadból!” Lépj ki a valóságba! Az értelmiségi létet meghaladni akaró bátorság jellemezte szándékát, hogy megpróbálja egyszerűen, a tapasztalat szintjén összeegyeztetni a gondolatiságot és a mindennapi élet realitását. Egyébként nem sokáig maradt egy helyen, egy üzemben, mert nagyon ügyetlen volt, és folyton elbocsátották, de egy évig kitartott. Ez idő alatt arra ébredt rá, hogy a munkásság legföljebb egy kispolgári lét illúziójába menekülhet, hiszen nincs idejük arra, hogy reflektáljanak társadalmi helyzetükre. Rádöbbent, hogy nem létezik az a fajta szolidaritás, amelyről Marx ír, miszerint a munkások összefognak a változásért, hiszen ezek az emberek örülnek, ha este még eljuthatnak egy moziba. Nem pusztán intellektuális, hanem a konkrét élethelyzetből fakadó misztika jellemezte Simone Weilt. Nem csak gondolkodóként volt radikális: halála a végsőkig feszített szolidaritás kézzelfogható jele.
– Írásai mellett Simone Weil életútja is fontos üzenet. Orvosi szempontból végelgyengülésben halt meg, szívelégtelenség és tüdőgyulladás végzett vele, de ezt önként, együttérzésből vállalta: londoni száműzetésében nem evett többet, mint a Franciaországban akkor kapható fejadag. Amit az együttérzésről írt, azt megélte – ez az, amit a különböző világnézetű értelmiségiek egyöntetűen elismernek vele kapcsolatban: a gondolat és az életút egységét. Számára az önfeláldozás az íráson keresztül valósult meg. Bizonyos értelemben az írásba halt bele, számára ez volt az odaadás eszköze. Azt kereste, hogyan segíthet a hazáján, amikor De Gaulle ideiglenes kormányának dolgozott. Számára ez szinte fizikai szükséglet volt. Szerette volna, hogy ejtőernyővel ledobják az ellenállók közé, ezért nővérképzésen vett részt, hogy elsősegélyt tudjon nyújtani a frontvonalon. Ebből végül semmi sem lett. Számára halálos döfést jelentett, hogy a háború alatt elküldték hazájából, amelynek lakóival együtt érzett; elvették tőle azt a realitást, amelyet országa átélt akkoriban.
A másik emberhez fordulás, a figyelem valósága kiemelkedő jelentőségű Weil életművében. Ezt írja: „Ott lenni különböző emberi rétegekben, összeolvadni velük, eggyé olvadni velük, eltűnni közöttük, hogy úgy mutatkozzanak meg, amilyenek, anélkül, hogy álruhába bújnának előttem. Arra vágyom, hogy megismerjem őket, hogy úgy szerethessem őket, amilyenek." Szerinte az egyenlőségnek az az alapja, hogy mindenki vágyik az abszolút jóra, és ezt kell tisztelni az emberekben. Mindenki különböző, kivéve az abszolútum iránti vágyat. Ez az, amiről Pilinszky is beszél: „a szent” kategóriája minden ember belső iránytűje. A mindenben benne levő szakralitás. S az ember annyiban lehet szent, amennyiben képes a másik iránti figyelemre.
