Az idézett borzalmak nem valami rémfilmből valók. Forró Lajos és Sándor János dokumentum-riportfilmje a származása okán kétszeresen is érintett történész és a nemzeti sorskérdések feldolgozása iránt elkötelezett művészember áldozata azon mintegy 20-40 ezer délvidéki magyar ember emlékének oltárán, akiket vérgőzös fejű szerb partizánok mészároltak le Tito parancsára 1944 gyászos telén. Folyamőröket, henteseket, ácsokat, tanítókat, parasztokat. Olyanokat is százával, akik csak napokkal előbb tértek haza a frontról. És papokat. Volt, akit a nagymiséről kifelé jövet lőttek agyon. „Az Úr Krisztus nem szenvedett többet a keresztfán, mint Szabó Dénes tisztelendő úr” – szól az egyik megemlékezés. Egyike azon rettenetes titkoknak, amelyeket hat évtizede őriznek délvidéki véreink. Egyiknek apját hurcolták el a vacsoraasztal mellől, ágyba fektetett gyermekei szeme láttára. Másikuk a községháza pincéjében rögtönzött tömlöc vasrácsán keresztül látta a falu véresre vert férfinépét. Nekivadult szerb családapákat, amint apró gyermekeiket kényszerítik magyart verni. És az emberi tartás és összetartás végsőkig kitartó példáit is: megbotozott férfiembert, amint puskatussal félholtra vert szomszédja sebeit borogatja, s a halálba induló, meglett férfiakat, akik sorra térdelnek szemérmetlen brutalitással meggyötört apátplébánosuk elé az utolsó bűnbocsánatért. Félelemben és hallgatásban megőszült emberek ülnek Szél Zsolt kamerája előtt, mégis: szavaik egy-egy futva menekülő kislány zihálásával akadnak el. Hat évtized múltán is fogva tartja őket egy vérben fürdő tekintet, a pince rácsát markoló, görcsbe szorult kezek látványa. A fogva tartottaknak vitt elemózsia, amint szétgurul a szalmán, és egy bakancs reátapos. Őriznek egy-egy bicskát, amelyet az a kéz utoljára markolt. S az ereklyeként dédelgetett tárgyak hallgatása most végre megtörik. „Vannak történetek – mondja a film prológusa -, amelyeket évtizedeken át nem mesélhet el senki. És vannak olyanok is, amelyek a sírba szállnak azokkal, akik megélték őket.” A Jelöletlen tömegsírok riportjainak szereplői most végre elmesélik, amit a főtérre nyájként összeterelt szüleikről, a Tiszába lődösött szerencsétlenekről, a heteken át tartó pokoli kínzatásokról, a háború utolsó, vérfaló tombolásáról tudnak. Amivel hat évtized elmúltával is visszavicsorog rájuk a múlt rémálmokkal gyötrő éjjeleken, nappal pedig a bosszú, az engesztelhetetlenség és a fenyegetettség démonaival. A jelöletlen tömegsírok kutyáktól kikapart emberi végtagokkal üzentek a hó alól az első tavaszon. A gyilkosok hallgatást parancsoló tekintetével évtizedeken át.
„Megbocsátani? – Nincs kinek”- vallja a szereplők egyike. A film az alkotók reményei szerint mégis kezdete lehet az őszinte szembesülésnek, ami nélkül semmi esély a megbékélésre. A jelöletlen sírok és az elhallgatott tragédiák tovább kísértenek. A vajdasági premiert június 12-én budapesti bemutató követte az Uránia Nemzeti Filmszínházban, miközben készül a szerb és angol változat is: a békévé oldó emlékezés hitében.
