Két halál között…

Van azonban a magyar irodalomnak egy jeles költője, a száz éve született Radnóti Miklós, akinek egész életére különleges árnyékot vetett a fentebb említett trivialitás. Merthogy születését két másik ember halála kísérte: ikertestvéréé és édesanyjáé. Később, csak tizenéves korában szerzett tudomást erről a megrendítő tényről, aztán még később, saját születésnapja ürügyén írt, Huszonnyolc év című versében néz szembe ezzel a döbbenettel.

 

Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, – gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Gimnazista korom legkedvesebb költője volt Radnóti: szavakat adott a számba a szerelem első nagy érzelmi viharaiban (Tétova óda), érveket a nehéznek ígérkező otthonléthez a saját hazámban (Nem tudhatom…), eszményeket a későbbi, nagy döntések előrevetített árnyékaival viaskodva (Sem emlék, sem varázslat). A kamaszlélek érzékenysége hajlott rá ezekre a versekre: egy fiatalember vágyai és reményei rezdültek együtt a verssorokkal, a mértékek keresése próbált hozzáigazodni a haláltábor kilátástalanságában is fegyelmezett léptű gondolkodás hexameteréhez.

De hosszú időbe telt, mire valójában megértettem (megértettem?) Radnóti költészetének titkát. Hosszú időbe telt, mire megértettem (megértettem?) a Huszonnyolc év többször is olvasott sorait. Ez a vers, vagyis a benne megfogalmazott döbbenet adott aztán érthető magyarázatot számomra Radnóti „megmagyarázhatatlan” magatartására. Úgy hírlik, elkerülhette volna a halált, az utolsónak bizonyult alkalommal megúszhatta volna a bevonulást a munkatáborba. Miért nem tette? – kérdeztem magamban ezerszer. Miért nem tette az a költő, akinek egész ifjúkori életműve (de hiszen egész életműve ifjúkori: mindössze harmincöt évet élt!) az élet kirobbanó szeretetét hirdeti? Talán mert közben azt is érezte, két halál közé szorulva él. Talán mert a maga személyes sorsában is érezte: minden emberélet – így vagy úgy – emberéletekbe kerül. Az ember élete nem egészen a sajátja… Talán mert vallását nem gyakorló zsidóként, érett fejjel katolizálva nemcsak a menekülés (ábrándnak bizonyult) lehetősége érintette meg, hanem a kereszténység lényege is: hogy aki nem akarja mindenáron megmenteni az életét, az mentheti meg azt igazán. Legnagyobb verseit már a haláltáborban írta. Ezek tették igazán halhatatlanná.