Az órán mindenkinek végignézte a füzetét, rámutatott a hibákra, s azokat ki kellett javítani. Mozgékony gyerek voltam, szívesen részt vettem minden munkában, sokszor segítettem neki, két kannával mentem vízért a közeli kúthoz. Olyan szeretet és jóság áradt a nővérből, hogy azt éreztem, én is ilyen szerzetes szeretnék lenni” – kezdi meghívásának történetét Berger Margit Genovéva. Szülei nem szóltak bele a döntésbe, így tizenkét évesen jelentkezett aspiránsnak, és Siklósra került, ahol a polgári iskolát is végezte. A többi aspiráns Kiskunfélegyházán készült a jelöltségre. – Szerettem Siklóson élni, és mivel közel volt a máriagyűdi kegyhely, egyedül elzarándokoltam a hegyen keresztül a Szűzanyához. Gyönyörű utat tettem meg, a hegytetőn csodálatos kilátás tárult elém – meséli a fiatalkori élményeket Genovéva nővér. 1940-ben végezte el a tanítóképzőt Kiskunfélegyházán, utána novícia lett. Ekkor történt, hogy hívatta a tisztelendő anya, mert Kecelen meghalt az ottani tanító. Noviciátus alatt senkit nem küldtek tanítani, őt mégis kiválasztották, és két hónapig kiengedték, mert tudták, hogy helyt fog állni. 1942-ben Kalocsán tette le az első fogadalmat. – Ezután Hajósra kerültem, mert tudok németül. A zárda egy gyönyörű kastélyban kapott helyet, ahol az iskola is működött, tizenöten éltünk itt nővérek. A kétnyelvű faluban német és magyar tagozatú osztályokat tanítottunk Vinklida főnöknővel. A faluban árvaház is működött, ahonnan szintén bejártak a gyerekek az iskolánkba a falubeliekkel együtt. Hatvan kislányt és kisfiút oktattam, akik nagyon fegyelmezettek voltak. Hátra tett kézzel kellett ülniük, s ha valami csintalanságot követtek el, akkor rövid időre a sarokba álltak, büntetésbe, de erre ritkán került sor. A nebulók szövetből készült hátitáskát hordtak, melyben egy kockás, egy vonalas irkát és egy könyvet hoztak, a cekkerben volt a palatábla, és mellette lógott a szivacs. Az örökfogadalomra 1948-ban került sor Kalocsán, hatan köteleztük el magunkat Istennek – sorolja a nővér az emlékeket. Ekkor több nővértársával Németladra került, itt egyikük a konyha vezetését vállalta, a másikuk házvezetőnőként lakott a plébánián. Genovéva nővér szépen énekelt, megtanult orgonálni, és ellátta a kántori teendőket. Hittanórát is tartottak a németladi plébánián. 1950-ben, a rendek szétszóratásakor Zircre kerültek, és nekik is le kellett vetni a szerzetesi ruhát. Először úgy tudták, hogy Oroszországba mennek, de végül megszületett az egyezség az állam és egyház között, így a nővérek különféle helyekre kerültek. – Bácsbokodra, a határsávra nem mehettem haza, ezért Sükösdre kerültem, ahol egy ideig kántorkodtam. Édesapám közreműködése révén jutottam haza, aki bort adott a bácsbokodi rendőrnek, így tudtam hazaköltözni. Amikor már otthon laktam, egy alkalommal beállított egy rendőr. Jöjjön velem! – szólt a parancs, és éjfélkor bevittek Bajára a rendőrörsre. Anyukám sírt, egy könyvben alá kellett írnom, hogy csavargó vagyok, ezután betettek a fogdába. Üres szobában kaptam helyet, ahol egyetlen fapriccs volt a „berendezés”. Másnap a belső szobába vittek, ahol egy másik szerzetes nővér volt, akiről megtudtam, hogy a tanácselnök rokona. Mivel nagynéném ott lakott Baján, másnap ebédet hozott nekünk, és édesanyám is meglátogatott. A fogdában sokat imádkoztunk a szobatársammal, végül harmadnap éjjel az őr kinyitotta a fogda ajtaját, és azt mondta: Ne szóljanak semmit, menjenek! Ekkor huszonnyolc éves voltam – emlékszik a nővér a megpróbáltatásokra. Hazakerülve a háztartási munka nagy részét Genovéva nővér végezte, mert közben édesanyja megbetegedett, őt is ápolnia kellett. 1953-ban édesanyja meghalt, ezután a háztartás vezetése is az ő gondja lett. Állatokat tartottak, megtanult tehenet fejni, édesapja lóval szántotta a földeket. A négy kilométerre fekvő Bácsborsódra kerékpárral járt kántorkodni. – Egy alkalommal gyorsan tekertem, mert siettem, és a kanyarban az árokban kötöttem ki, de szerencsére nem történt semmi bajom. Adventben gyalog igyekeztem a hajnali misére, mert nagyon havazott. Szembejött velem két rendőr, és megkérdezték: – Hát maga hova megy? – Hajnali misére – válaszoltam. – Akkor csak menjen! – kiáltottak rám, és továbbmentek. Nagyon hideg volt, fázott a kezem, ezért a sekrestyés bemelegítette a vasalót, hogy megmelengethessem. Megmerevedett ujjakkal nem tudtam volna játszani – emlékszik a nehéz évekre a nővér. Később rövid időre Kalocsára került, ahol a kastélykertben az udvartakarításban és a kertgondozásban segédkezett. Ezután a kiskunhalasi plébániára hívták házvezetőnőnek és kántornak. Utána Zsanapusztán, majd Tiszakürtön szolgált a plébánián onnan ötvenöt évesen, 1975-ben ment nyugdíjba. – Ismét haza kerültem, és ekkor alkalmam nyílt meglátogatni az öcsémet az akkori Nyugat-Németországban. Ott találkoztam nővértársaimmal, akikkel még Németladon együtt laktunk, és akkor megfogalmazódott bennem: beadom a kitelepülési kérelmet. A hivatalos papírok megszerzése után 1977-ben Münchenbe kerültem, ahol Amaranta főnöknő vezette a Magyar Zarándokházat. Két év müncheni tartózkodás után Altöttingben vett a rend egy házat. Itt házfőnökként három évet töltöttem el. Fiatal nővérek is jöttek, engem bíztak meg a ház alapításával és vezetésével, a berendezés kialakításával. Az itteni Mária-kegyhelyre látogató zarándokoknak mi adtunk szállást. Innen helyeztek át Rómába. Azért, hogy megtanuljak olaszul, két hónapig gyerekek mellett dolgoztam egy óvodában. Ezután a Szent István Ház gondnoki szolgálatát láttam el, tizenhét évig. Sokan jöttek különféle országokból – hazánkból is – a zarándokok, akiket örömmel fogadtam – mesél a nővér a külföldön töltött évekről. Sok emberrel került kapcsolatba, magyar honfitársainak ügyes-bajos dolgait intézte, például elveszett iratok, útlevelek pótlását. Mivel jól ismerte az olasz nyelvet, Genovéva nővér közbenjárt a hatóságoknál, kapcsolatban volt az akkori magyarországi nagykövettel is. Nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendett a városban, de Olaszország-szerte is. Tizenhét év után visszakerült Altöttingbe, majd amikor itthon lehetőség nyílt a rend újraindulására, 1991-ben eladták az altöttingi házat és ennek az árából sikerült felépíteni Kalocsán az új iskolát. Honfitársainkért tett fáradozásáért a Magyar Köztársaság Kiskeresztje kitüntetést vehette át Rómában Keresztes Sándor akkori olasz nagykövettől. Genovéva nővér 1995-ben végleg hazatelepült és a visszakapott épületben kialakított öregek otthonában folytatja szolgálatát. Közvetlen, kedves egyénisége és adakozókészsége miatt sokan szeretik a városban. – Ellátom a sekrestyési teendőket a kápolnában, ahol mindennap szentmisét hallgatunk. Két nővértársammal, akik szintén e ház lakói, imádkozunk a hazánkért, a papokért és rendünkért, új hivatásokért – mondja a kilencvenéves Genovéva nővér, aki nemrég ünnepelte fogadalma hetvenéves évfordulóját.
