„Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz”

Móra szépen szóló mondatai örömmel töltik el lelkünket, és sokáig csengenek a fülünkben. A nyolcvan esztendeje, 1934. február 8-án elhunyt író az édesanyjától tanult meg olvasni-írni. Ültek a befagyott ablak mellett, s a zúzmarás üvegtáblára rajzolták a betűket: „Akárhogy fűtötték a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én szobatáblám, édesanyám gyűrűsujja rajta a palavessző. (…) Sokat sírtunk, sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesterünknek se, és voltak kedves, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjam is egyszerre elő tudott hívni.”


Később valamennyi betű híven szót fogadott Móra Ferencnek, hiszen a magyar nyelvvel kevesen bántak, bánnak olyan mesterien, mint ő. Vargha Kálmán irodalomtörténész szerint „aki Móra könyveit olvassa, annak maga Móra Ferenc is szinte személyes ismerősévé lesz. Írásaiban is olyan közvetlen volt, mint amilyen az életben, az emberek között lehetett.”

S bár az író nem tartozott a XX. századi irodalom legerőteljesebb képviselői közé, számomra az egyik legnagyobb, hiszen sok humorral, együtt érző szeretettel ábrázolja azokat az embereket, akikről ír. Szüleitől emberséget, tisztességet tanult, s mindenkor emlékezett szűcsmester édesapja bölcs tanácsára: „Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani.” Móra Ferenc önvallomása is sokatmondó: „Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek azt is szeretik hallgatni néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek.” Móra lámpása ma is világít – s bízom abban, hogy vannak még néhányan, akik e halvány fénynyalábot képesek tovább sugározni.