Büszkék vagyunk a gyerekeinkre, örömmel figyeljük a fejlődésüket – és nagyon nehéz látni, ha az életkoruknak megfelelő szint alatt nyilvánulnak meg. A cumisüveget szopogató négyéves, a rongybabaként öltöztetendő iskolás, a vajas kenyerét is megkenető kiskamasz azt a kellemetlen érzést kelti bennünk, hogy visszaléptünk az időben, elvesztek a már elért eredmények, ráadásul kínzó a szégyen, hogy szülőként valamit nem tudtunk elérni, kudarcot vallottunk. Gyorsan felébred hát bennünk a gyanú, hogy mindez csak manipuláció, hiszti, a gyerek lustasága, elkényeztetettsége – azaz jönnek a szülői lét mumusai: a félelem a kihasználtságtól és a jóvátehetetlen hibáktól.
Holott a valóság a legtöbb esetben ennél jóval kevésbé drámai. A fejlődésünk ugyanis nem egyenletes ütemben zajlik. A gyerekek rohamtempóban érnek – aztán kicsit megpihennek, erőt gyűjtenek. Az is előfordul, hogy egy bizonyos területen annyira megterhelő számukra a feszített tempó, hogy mintegy az „erőik koncentrálása érdekében” máshol engednek egy kicsit a már elért eredményekből, és átmenetileg visszalépnek egy már meghaladott szintre. Ilyenkor fordul elő, hogy éjjel újra bepisil az iskolát kezdő hétéves, a testvérszületéssel bajlódó óvodás pedig megint cumiból akar kakaót inni. A kiskamaszkor, a kamaszkor szintén annyi új kihívással jár, hogy nagyon nehéz minden területen egyszerre és egyenletesen haladni előre. Szükség lehet „támaszpontokra”, ahol nem kell erőt mutatni, ahová vissza lehet vonulni, ahol nincs kritika, viszont van egy kis kényeztetés, babusgatás, elismerés – valami az elhagyott gyerekkorból, valami, ami meghitt, biztonságos, és ami feltölt. (Hisz még felnőttként is szükségünk van olykor erre.)
Ha gyerekünk érthetetlen módon hirtelen „babásan” kezd viselkedni, többnyire ilyesmi áll a háttérben. Próbáljunk meg elszakadni saját szülői „mumusainktól”, és egy percig se higgyük, hogy ha most nem regulázzuk meg, örökre így marad! Inkább töltsük fel egy picit a testi-lelki tankját, és gondolkodjunk el azon, mi lehet számára megterhelő mostanában. Mindez nem egyenlő az elkényeztetéssel vagy a következetlenséggel – viszont bőségesen meg fogja hálálni magát, midőn csemeténk újult erővel veszi fel a ritmust saját rohanó fejlődésével.
