Nem szimbólum, nyers valóság

Bár nagy undort és félelmet érzett magában, mégis leszállt a lováról, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja. (Részlet Assisi Szent Ferenc Második életrajzából, a Vita secundából.)

Lepra: ritkán jut eszünkbe, hogy ez a szó valós és ma is létező betegséget takar. Ha nem pejoratív jelzőként használjuk, akkor is csak a távoli múlt képeként vagy olvasmány- és filmélményeink világából sejlik föl valami róla. Hiszen találkoztunk már leprásokkal. Hatottak is ránk. Mégis jobb elfelejteni őket. Mint az olasz filmrendező, Pier Paolo Pasolini leprását, aki a Máté evangéliuma filmkockáin csak jön, jön felénk. Majdnem lelép a filmvászonról, mi önkéntelenül hátrálunk, mert a közeledőnek már nincs arca. Vagy Árpád-házi Szent Erzsébet pártfogoltjait, akik a legendák mesés és tanulságos világában könyörögnek szánalomért, gyógyulásért.

De ott járnak ők az evangéliumi történetekben is, szégyenkezve és kétségbeesve Jézus nyomába eredve, vagy inkább osonva, hogy utolsó reménységük, az ismeretlen rabbi gyógyítsa meg őket. És van egy gyönyörű, bár alig hihető mondat Rainer Maria Rilke csodálatos regényében, amely szerint Ez a döntő: ha valaki rábírja magát, hogy a leprás mellé feküdjék, s a szerelmes éjszakák sugárzásával melengesse – az ilyesmiből nem sülhet ki más, csak valami jó. Találkozunk hát a leprával, akár akarjuk, akár nem. De inkább szeretünk rá távoli vagy szimbolikus betegségként gondolni. Nemcsak azért, mert Magyarországról már eltűnt, hanem azért is, mert aki akár csak képen látott már leprást, nem azon gondolkodik, miként is ölelhetné, csókolhatná meg e szerencsétlent.<

A legendákon és történelmen kívül mégis van, lehet vele dolgunk. A Világ Egészségügyi Szervezete, a WHO adatai szerint – ha nem is a környezetünkben – még ma is mintegy tízmillió fertőzött ember él. Az ENSZ 1954-ben január 31-ét jelölte ki a leprás betegek világnapjává. Azóta e napon minden évben nemzetközi és egyházi szervezetek hívják föl a figyelmet nemcsak a betegséggel küzdőkre, hanem azokra a világi önkéntesekre és misszionárius szerzetesekre is, akik sokszor lehetetlen körülmények között végzik nem veszélytelen feladatukat.

Az ókor óta létező betegség kórokozóját 1873-ban fedezte föl Armauer Hansen norvég orvos. Megítélése az idők során változott ugyan, de ha valakiről környezete megtudja, hogy leprás, ma szinte ugyanúgy számkivetetté válik, mint kétezer évvel ezelőtt. Eleink régi magyar nevén a sokatmondó bélpoklos névvel illették őket. De a lepra szó maga is meglehetősen stigmatizáló, és nemcsak a magyar nyelvben. Ezért egyes országokban már nem is használják, helyette – a betegség kórokozójának leírója után – Hansen-kórnak hívják. Az intézetet, ahol a betegekkel foglalkoznak, Hansen Intézetnek nevezik.

A lényegen azonban semmilyen név nem változtat: a lepra létezik, és szedi áldozatait. Kórokozója, a Mycobacterium leprae a tbc kórokozójához hasonlít. Lappangási ideje változó, néhány hónaptól akár negyven évig is terjedhet. Klinikai formái sokrétűek. Legismertebb a viszonylag jóindulatú, lassú lefolyású tuberkuloid lepra, amely a bőrt és a környéki idegeket támadja meg. De van a gyors lefolyású, erősen fertőző lepromatózus lepra, amely a bőrön göböket képez, megtámadja az idegeket és a zsigereket is. Az orvostudomány mai állása szerint két-tíz évnyi kezeléssel, antibiotikumok keverékével gyógyítható. A kutatók szerint Kelet-Afrikából terjedt el a világ többi részére. Európában az ókort követően a középkorban, főként a keresztes háborúk után a pestissel együtt pusztított. Később fokozatosan visszaszorult, de a XIX. században ismét támadásba lendült. Hozzánk legközelebb Románia területén, a Duna-delta vidékén van egy lepraszanatórium. A 2007-es adatok szerint huszonhárom beteggel működik az intézmény. A legfertőzöttebb területek 2000-es adatok alapján Ázsiában Mianmar, Nepál és India, valamint Afrikában Madagaszkár, Tanzánia és Etiópia, Dél-Amerikában pedig Brazília. És a sornak itt, sajnos, koránt sincs vége. A kór terjedésében a rossz szociális viszonyok, az alultápláltság, a vitaminhiány és a szegénység egyaránt szerepet játszik. Ezért is vált a lepra mára „trópusivá”, hiszen ma leginkább a trópusi világ nyomornegyedei azok, ahol a fenti körülmények már önmagukban is segítségért kiáltanak.

Több szervezet is igyekszik segíteni a lepra elleni küzdelemben. A Lepramisszió például hazánkban református, evangélikus, katolikus és baptista tagokkal működik. Imádsággal és a cselekvő szeretet jeleivel járulnak hozzá a betegek felkarolásához. Fáslikat kötnek, lepedőket, csecsemőruhákat, pénzt gyűjtenek, s juttatják el főleg Afrika és India lepratelepeire. De adakoztak már romániai és ukrán, illetve fehérorosz központoknak is. A katolikus egyház is szívén viseli sorsukat: 2003-ban a világon mintegy 656 lepragondozó házat tartott fenn. Nincs alkalmasabb idő a mostaninál arra, hogy megemlékezzünk, egyben ünnepeljük Boldog Damian de Veuster belga papot is, aki nem a távoli középkorban, hanem az 1800-as években indult e kitaszítottak közé. Ezért a száműzöttek apostolának és a felebaráti szeretet vértanújának is nevezik őt, akinek szentté avatására valószínűleg ez év őszén kerül sor – boldoggá II. János Pál pápa avatta 1995-ben. A belga misszionárius a Jézus és Mária Szentséges Szíve Kongregáció tagjaként a Hawaii-szigeteken élő leprások között végezte lelkipásztori és segítő szolgálatát. Molokai szigetén önként vállalt munkája során olyannyira közel került a kivetettekhez, hogy az orvosi teendők is rá hárultak. Mindent megtett, hogy javítsa életkörülményeiket, csillapítsa szenvedéseiket. Alig ötvenévesen, a többségében már kereszténnyé lett beteg hívei körében halt meg 1889-ben, leprában. Mi nem vagyunk orvosok, nem vagyunk szerzetesek, nem áll módunkban Afrikába vagy Molokai szigetére utazni misszióba. S ha megtehetnénk, talán akkor sem lenne elegendő lelkierőnk és bátorságunk ahhoz, hogy akár a költő szavait, akár a szentek példáját követve cselekedjünk. De talán csók helyett imádsággal, ölelés helyett adománnyal mi is segíthetünk.