Fotó: Cser István
Az istenkérdés: alapkérdés. Azt jelenti: van-e értelme az életemnek, vagy nincs? Sokan annyi energiát sem fordítanak ennek megértésére, mint egy konyhai háztartási gép működési leírásának fölfogására. Provokatív, amit Balázs atya mond? Tekintsünk magunkba: mennyire foglalkoztatnak minket a létkérdések? Egyetemet végzett emberek is, ha visszagondolnak, azonnal följajdulnak: jaj, a filozófia! Hát az borzasztó volt, mi értelme! Pedig ezzel még csak a gondolkodás kezdeti kaparászásánál tartanának. Nincs „izgalmasabb” dolog, mint az életről gondolkodni, mire sokan legyintenek: luxus, amikor annyi mindennapi dolog szorít: üzletet hajszolni, pénzt keresni, szerződést kötni, kamatlábat, nyereséget számolni, szerezni, szerezni, minél többet… majd azután, egyszer, ha már a szerzési vágy kielégült, akkor talán foglalkoznak az „élet kérdésével”, amit haszontalannak tartanak, hiszen miféle haszon, miféle nyereség származik belőle? Hogy életük egyetlen haszna és nyeresége, az nem érdekli őket.
Isten igéje. Jó mag az Isten igéje – mondja Jézus. Tehát a földdel – velünk – van inkább baj, amelybe belehullik – figyelmeztet Balázs atya. – Jézus hasonlata több mint hasonlat. Hitünk mélye, hogy az Igében a második isteni személy szól. A mag kifejezés használata azt jelenti: nem annyira fogalomalkotás kell a kereszténységhez – az is –, sokkal inkább fogantatás; hogy az új élet, a kereszténység, az isten-emberi élet, amely a lelkünkbe hull, megfoganjon.
Isten és ember kommunikációja. Kinyilatkoztatás – kinyilvánítás – az egyik oldalon, befogadás a másikon. Csakhogy éppen ez az! A befogadás.
Képesek vagyunk-e befogadni a kinyilatkoztatást, az örömhírt? Lehetőségét tekintve nyilván képesek vagyunk rá, különben nem beszélhetnénk kommunikációról. Csakhogy akarjuk-e?
Teszünk-e ennek érdekében bármilyen – értelmi, lelki, akarati – erőfeszítést? A kommunikáció sikerességéért a felelősség minket terhel.
Az örömhírt nem igazán értette meg az emberiség – hökkent meg Balázs atya gondolata, s viszi tovább: a teremtésben szakadékok mutatkoznak. A semmi és a mindenség között áthatolhatatlan szakadék van.
A semmi és a valami. Nincs és van. Első hallásra megrettentő, jobb elbújni előle a hétköznapokba csomagolt kis örömökbe és vigaszokba. Pedig itt kell megállni! Némely filozófusok is mondják: a semmi magától értetődő. A nincs lenne a természetes. A nincs-csel kapcsolatban nincs kérdés. És akkor a fölindulás: de ha valami van, akár csak egyetlen porszem is, márpedig van, ez azonnal „igen nagy problémát jelent”! Máris kérdéseket hív elő, amely kérdésekre válaszolni kell! Miközben a mindenség a nemlétezés rettenetes sötétsége fölött lebeg. S erre mondja Balázs atya: ha nem gondoljuk végig, mit jelent ez valójában, a názáreti Jézus kijelentései – bármiről szóljanak is – mesekönyvbe valók. Más is mondott szépeket. Botrány? Igen, ha nem vagyunk hajlandók tudomást venni a semmiből a valamibe való átlépésről: a teremtést, Isten teremtő gesztusát. Mert azt ugye a háztartási gép használati utasításának értelmezése közben sem gondoljuk, hogy a semmiből egyszer csak a semmi hoz létre valamit.
Amikor nekünk még azt tanították – a szocializmus idején –, hogy a világ, tehát minden az ősrobbanással kezdődött, azon kuncogtam, pedig nem vagyok valami éles elme, hogy eszerint a semmi robbant fel… Később arra gondoltam, az ateista ideológiát vallók szellemi zavarukban (pillanatnyi politikai-ideológiai-hatalmi zavarukban) nevezték el a Teremtőt ősrobbanásnak, s nevezték ettől magukat ateistának. Az ateista egyébként hívő ember – annak sajátos megnyilvánulása. Mert mit állít az ateista? Hogy nincs Isten. Igen ám, de tagadni csak azt lehet, ami van. Tehát mit mond az ateista? Tagadja Isten létét. Nem arról beszél, van-e Isten vagy nincs, hanem a maga pillanatnyi viszonyát – tagadását – fejezi ki Istennel kapcsolatban. Az ateista ember imádságra szorul – úton van, csakhogy még a tagadás útján. Ám a tagadásból az út – a megtérés hídján – az állításhoz vezethet. Nyitott számára az élet.
Balázs atya összegez: a létezés önmagában nem érthető, azt meg kell okolni. Megokolatlan létezés? Nem, s egyetlen oka van: olyan hatalom, amely a semmiből elő tudja hívni azt, ami van. Ez Isten. – Az atya ránk néz, s mondja: kisebb istenekkel ne foglalkozzatok, vagy legyetek inkább keményen ateisták. A kemény ateizmus még mindig közelebb áll az igazsághoz a napjainkban elburjánzott mindenféle ezoterikus szellemi zűrzavarnál.
Ál- és pótvallások sokasága, mint ahogyan ál- és póttudományok hemzsegése. A létezése bizonytalanságába belemerült, abban fuldokló ember szerencsétlen kapálódzása. Az ész és a hit – mint a megismerés két képességének – iszapos, zavaros sárdagasztása. Ezért mondja Balázs atya: – Egy mélyen hívő református, aki meg van keresztelve és Krisztust Istennek tartja, nekem inkább testvérem, mint egy liberális katolikus, aki számára nem biztos, hogy a názáreti Jézus Isten volt. S így folytatja: ma elérkezett a hit tisztaságának ideje. S gondolom hozzá: a megtisztítás ideje.
Isten teremtő. Ennyi tudás – ésszel és hittel – elegendő az emberiségnek. Évszázados vitákat gerjesztettek a Darwin nevéhez köthető evolúciós elmélet és a teremtés körül. Még ma is akadnak talán, akik nem értik: az ember teremtése folyamatában a Teremtő a már meglévőt fölemeli egy új világba. Darwin hipotézisét nyugodtan elfogadhatjuk a testre vonatkozóan, de nem az emberre, a személyre, az énre, amely szabad. A Teremtő az állati létezést fölemelte a személyesbe. Viktor Frankl osztrák tudós figyelmeztette Konrad Lorenz etológust: vigyázzon, mert ha az emberi jelenséget levetíti az állati síkra, akkor megkapja az állatot. Csakhogy az ember nem állat!
Nekünk mindent abban kell összefoglalnunk, hogy személyek vagyunk, szabad, önmagukról tudó személyek. Ez nyilvánul meg kultúránkban – folytatja a ferences szerzetes. – A mi evésünknek semmi lényegi köze az állatok evéséhez; az ember szaporodásának semmi köze az állat szexualitásához. Teljesen más a kettő, még akkor is, ha mindkettőnek vizsgálni lehet a biológiáját.
Ez az! Személyek vagyunk! Ez azt jelenti, hogy az egész világmindenség értelme az ember. Ha Isten nem a vele való kapcsolatra hívott volna minket, akkor Isten gonosz lenne! – magyarázza hevesen Balázs atya. – Megteremtett valakit, aki tud magáról, szabad, és mindennek ne lenne értelme?! Itt lép be a megszentelő kegyelem: Fia által fölemelte az embert az istengyermeki életre.
Az Istenbe vetett hit nem hasonlít ahhoz, mint amikor valaki hisz Buddha meditációs módszerében, amely egyébként nagyon értékes, sőt – mondja Benedek pápa – Ázsia nagy szellemi, vallási alakjai sokkal nagyobbak és szellemibbek, mint bármely próféta vagy apostol. Csakhogy itt nem a szellemi nagyság számít, hanem hogy az egyetlen élő Isten megszólított, és én válaszolok erre.
Balázs atya hosszan hallgat. Szünetet tart. Fel kell fogni. Jézus azt mondja: aki hallgatja igéimet, annak örök élete van. Az örök nem hosszú napokat, hanem új minőségű életet jelent.
Még egy gondolat azzal kapcsolatban, amit úgy említ a közbeszéd: pokol. Valami büntetés, valami szörnyűség. Mennyiféle fantázia-ábrázolás a művészetekben. Közben megfeledkezünk arról, mi is valójában a pokol. Isten nélküli örök élet. Kibírhatatlan, s nincs vége! A legnagyobb büntetés. Csakhogy – és megint csak ennek nyilvánvaló voltára ébreszt az atya gondolata – ott a remény, az öröm! Az evangélium! Mit jelent ez? Hogy megment minket a kibírhatatlan, végtelen szenvedéstől, az istennélküliségtől. Balázs atya a maga sajátos magyarázat-stílusával folytatja: nem azt jelenti az örömhír, hogy Jézus az amúgy is jól menő életünkre ráönt még egy kis szeretetlöttyöt; vagy hab kerül a tortára. Az örömhír lényege, hogy megmenekültünk! Helyreállítja az Istennel való kapcsolatot.
Ötven fiú – férjek, apák, nagyapák. Három nap lélegzés. Vasárnap kora délután búcsúzás. Ha korábban nem, egy év múlva ismét látjuk egymást. Már lefoglaltuk a hétvégét. Addig is velünk: az igazság egyszerű.
