– Ön szerint hogyan lehet megszólítani a fiatalokat?
– Mindig ugyanazzal a problémával állunk szemben, a részletekben van csak eltérés. A probléma pedig az inkulturáció: úgy kell szólni az emberekhez, hogy megértsék, hogy közel álljon hozzájuk. Ugyanakkor a hit teljes tartalmát át kell adnunk. Ez az évszázadok során új és új inkulturációs válságokat, feladatokat, vitákat is hozott, akár a kínai misszióban, akár kezdetben, amikor az egyház kilépett a zsidóság köréből, és a görögöknek, sőt általában a pogányoknak kezdte el hirdetni az evangéliumot. Ahogy változik az emberek gondolkodásmódja, fogalomvilága, kommunikációs szokása, úgy kell nagyon sok mindenre figyelemmel lennünk. Ugyanakkor törekedni kell arra is, hogy ne egyszerűen belesimuljunk a kultúrába, ne csak olyat mondjunk, ami úgyis mindenkinek magától értetődő, hiszen akkor nincs ránk semmi szükség, hanem azt az igaz és örök üzenetet adjuk át, amit Jézus Krisztus bízott ránk.
– Sok nem hívő zárt közösségnek látja az egyházat. Nagymaroson azt tapasztaljuk, hogy az egyház él, és itt vannak, akik a jövőben építik: a fiatalok. Hogyan lehetne ezt mások felé is közvetíteni?
– Az egyház a keresztények összessége: minden megkeresztelt arra hivatott, hogy a maga módján az egyház cselekvő tagja legyen. Nem fogyasztók, nem nézőközönség vagyunk. A plébániákat járva látom, hogy rengeteg közösség működik. Rajtuk keresztül tűnik elő az egyház gazdagsága, és fejti ki tevékenységét. Ennek csúcsa és forrása pedig a szentmise – nem ez az egyetlen dolog, amelyben megnyilvánul az egyház, de ebből merítünk erőt a többi tevékenységhez és a tanúságtételhez. Az egyház nagyon sok helyen jelen van: az oktatás, a betegellátás, a szeretetszolgálat területén, és minden hívő által, aki a saját munkahelyén, a családjában, ismeretségi körében tanúságot tesz a hitéről. Ez nem távoli, idegen, hanem jelen van az életünkben.
