– Rákosszentmihályi vagyok, hatgyermekes családból származom. Mindig pap szerettem volna lenni, és mivel tudtam, hogy a szüleimnek nincs pénze a taníttatásomra, szerzetesrendeknél érdeklődtem. Esztergomban egy cserkészversenyen találkoztam először a szaléziakkal: volt ott egy pap, aki játszott velünk – ez akkoriban nagyon szokatlan volt. Később Újpesten eljártam a Clarisseumba, és a szívem ott ragadt a szaléziaknál. 1943-ban lettem jelölt, aztán Nyergesújfalura küldtek, ahol felkészültem a különbözeti vizsgára, majd 1947-ben Mezőnyárádon megkezdtem a noviciátust. 1950. június 13-án az igazgatónak tudomására jutott, hogy összeszedik a szerzeteseket, így egy órán belül mindenkinek el kellett hagynia a házat. Hazajöttem, de egy hét múlva úgy döntöttem: lesz, ami lesz, én visszamegyek. Két hónapig házi őrizetben voltunk, de nem emlékszem rá, hogy féltem volna. Szeptember elején aztán megjött a hivatalos rendelet, hogy minden szerzetesrendet feloszlatnak. Mennünk kellett. Még két évig tanulhattam a váci szemináriumban, de 1952-ben a szerzeteseket onnan is kiebrudalták. Munkát kerestem, de amint kiderült, ki is vagyok, rögtön azt mondták: most nincs hely. Szerencsére akkor kezdődött a kelet-nyugati metróvonal építése, és oda mindenkit fölvettek, a rablógyilkostól a szerzetesig – én is ott dolgoztam néhány hónapig. Utána sikerült egy gyárban elhelyezkednem, ahol már több szerzetes is dolgozott. Havasi József, a magyar szaléziak volt tartományfőnöke négy évig gyári munkás volt, mint nevetve mondja: „építette a szocializmust”. Közben sikerült beiratkoznia esti iskolába, és ’56-ban diplomát szerzett magyar szakon az akkori tanárképző főiskolán. – Nem tudtuk, mi lesz, de vártunk valamire. Végül 1956-ban sikerült kimennem külföldre. Úgy indultam útnak, hogy soha többé nem jövünk vissza. Nagyon hálás vagyok édesanyámnak, aki azt mondta: fiam, ne gondolj rám, kövesd a hivatásodat. Olaszországban fejezte be teológiai tanulmányait, és 1960-ban pappá szentelték. Először egy líceumban dolgozott, de mivel semmi remény nem volt, hogy hazakerülhetne, jelentkezett, hogy elmenne misszióba a Fülöp-szigetekre. Elöljárója azonban magához hívta: „Szó sem lehet róla, hogy misszióba menj, neked vissza kell térned Magyarországra.” – Ekkortájt misszionáriusokat kerestek Ausztriában, és engem is Bécsbe küldtek. Több mint harminc évet töltöttem a bécsi Salesianumban, reggeltől estig a fiatalokkal dolgoztam. Ezek voltak életem legszebb évei. Azt hittem, örökre ott maradok, jól éreztem magam, megbecsültek. A hetvenes évek közepén kezdtek a magyar szaléziak is kiszállingózni külföldre, így Bécsben fölvehettem velük a kapcsolatot. Később már haza-hazalátogathattam – először illegálisan. Felkerestem az itthoni rendtársakat, segítettem őket, vallásos könyveket, szalézi műveket, újságokat hoztam nekik. Aztán 1990 november közepén, amikor már nem is gondoltam a hazatérésre, Rómába hívatott a rendfőnök, és közölte, hogy azonnal haza kell jönnöm, mert én leszek a tartományfőnök… Havasi József, engedelmeskedve a rendfőnök utasításának, 1990-ben egy igencsak megtizedelt közösség élén megkezdte a magyar szaléziak újraszervezését. – 1991. január 31-én vettem át a tartomány vezetését. A vezetésen kívül nem volt mit átvennem, mert nem volt semmink. Illetve volt, és éppen az, ami talán a legfontosabb: lelkesedésünk. A rendtársak kimondták: újra felépítjük a rendtartományt! A püspöktől kaptunk egy plébániát Újpesten, itt volt körülbelül tíz évig a tartomány központja, majd átköltöztünk Óbudára. Újpesten kicsi volt már a hely, szükségünk volt egy másik épületre. Az óbudai rendház borzalmas állapotban volt, először azt hoztuk rendbe, utána sikerült megszereznünk a szomszédos üres telket, amelyen a rendfőnök és a nyugati tartományok anyagi segítségével fölépítettük az új tartományfőnökséget. Vidéken elsőnek Balassagyarmaton és Szombathelyen kaptuk vissza a házunkat, majd lassan-lassan a többit is. Ma már mindenünk megvan, talán több is, mint azelőtt: iskolák, kollégiumok, oratóriumok, plébániák… Egy virágzó tartományt adhattam át az utódomnak. 2008. november 8-án lezárult egy tizennyolc évig tartó szakasz a magyar szalézi tartomány életében, az, amelyet Havasi József neve fémjelez. – Nagy terhet vettem a vállamra 1990-ben, és tizennyolc évig hordoztam. Jézus azt mondta: „Az én igám édes, az én terhem könnyű.” Hát, nem mindig könnyű… De azért édes teher volt. Lelkesedés és optimizmus – ez Havasi atya jelszava. Sosem veszítette el lelkesedését Bosco Szent János és a szalézi karizma iránt, és ezzel fogalommá vált rendtársai számára. – Papi életem minden napjára szívesen tekintek vissza. Számomra nagyon rövidnek tűnik ez az ötven év. Soha nem volt időm unatkozni, mindig dolgoztam. Havasi atya – vagy ahogy rendtársai hívják: „a főnök” – nyolcvanegyedik életévét töltötte be az idén. A magyar szalézi közösség számára ő nemcsak egy volt elöljáró volt, hanem olyan példakép, aki megmutatta, milyen egy szalézi a mai modern világban: derű és pozitív gondolkodás jellemzi. Kibírta a kormányzás terhét, nem görnyedt meg, fiatalos lendülettel dolgozik ma is, harsány hangjától megremegnek az ablakok. A minap a kertet ásta Újpesten, majd Péliföldszentkereszten virágot ültetett, másnap pedig előadást tartott az óbudai kollégiumban az egyetemistáknak. Ha azt kérdezik tőle, honnét ez a szinte állandó jókedv és tettrekészség, ezt válaszolja: „Szalézi vagyok. Aki kedvetlen, azt a fiatalok elkerülik.” Szinte maga sem hiszi, hogy pappá szentelése óta elmúlt ötven év. „Olyan gyorsan történt. Kevés volt. Még vannak terveim, amelyeket, ha Isten éltet, szeretnék megvalósítani.”
